Ecsedi István – Sőregi János: Jelentés a Déri Múzeum 1931. évi működéséről (1932)

Függelék - A debreceni cseréppipa

99 kicsavarja, a dohányt lerázza, a száját legyűri, a kostököt balkezébe tartja, a pipát jobb kezével belemeríti a dohányba és mutatóujjával tömi bele a dohányt. Ha idegen ember kostökéből tölt, tréfásan mondogatja : „Egye meg a fene ezt a pipát, nem tér bele az egísz dohán !" — Néha olyan erővel tömi, hogy az egész pipa szétreped. A nagyon megtömött pipa nem szelel és nem lehet belőle pipálni. Nem baj, mert később kiveri a dohányt és az egy pipadohányból két pipával lesz. Hogyha rátőt agyarára fogja, megszivogatja, azután rágyújt. Ez külön élvezet. Forgatja a pipát a szél felé, hogy hamarabb gyúljon, azután a szájába veszi, szára alsó felét kezébe tartja és nyugodtan pipál. A rossz pipásnak mindig elalszik a pipája, nem győz rágyújtani. Az ilyenről azt mondják, hogy „nem pipázik, hanem gyufázik". Ha kiszívta a pipadohányt, kiverte a bagót tenyerébe úgy, hogy a pipa száját hüvelykujja vastaghúsához verte és a bagó kifordult a pipából. VII. A debreceni nép és a pipa. A debreceni magyar nagyon szerette és szereti ma is a pipát. Valóságos kultuszt űzött a pipából. „Pipás embernek nincs előbbre való dóga a pipálásnál !" — szokta mondogatni. Feleségének, szeretőjének nevezi. Élvezettel tölti meg, gyújt rá és szívja a pipát. Némelyik ember rabja a pipálásnak. Éjjel-nappal szívja. Törölgeti, gondozza a pipát. Összehasonlító mértékül használja : virágmagot mér vele. „Nem ad ez a tehén egy fél pipával sem !" — szokta az elkeserdett asszony mondani. „Nem adnék érte egy veres pipát sem !" —• becsmérlik az árút. „Pipa, kostök agár... így lesz az úrbul szamár !".. . — mondogatják. Dalba foglalták gondolatjaikat : Makra pipám beh takaros ! Szivart csinál a szivaros... Ki vót itt, ki vét itt !?... Kinek a pipája maradt itt?... Barna fattyú a' vót itt Annak a pipája maradt itt.