Sándor Mária szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 15-16. (Berettyóújfalu, 2011)

IRODALOMTÖRTÉNET - LITERATUR - Bakó Endre: Sinka István pályakezdő évei

Németh László nem volt elragadtatva a himnuszoktól, soknak találta a gőzt, mely „a mámor felé sípol ki", de a szív nemes törtetését az ihlet felé elismerte.

6 Sinka a még ittott dadogó zsengékben is már kiválasztottságát hirdeti: „De meg nem érti senki e titkot, e tüzet, / Mely csak bennem éghet..." - láttuk a Bánat az Alföldön c. költeményben. A Tűz a pusztában c. költemény lírai hőse így beszél: „Én láng vagyok". A Bús hegedűs már gyermekkorában vizionálta sorsát, „s egyszerre rímeket kezdtem írni: / És jaj, rádalolt a róna s lettem bús hegedűs". Az Emlékezés egy régi tanyára emlékezője kellő öntudattal deklarálja: „Megyünk, megyünk új világ zajába: / hírbe, dicsőségbe, küzdelembe, lázba." Az Esti dalban „Különös ritmusú új melódiák / Zokogtak bennem ekkor". A vágyott halhatatlanság gondolatát sem titkolja: „S amit most tűzszívem / a napba lobogtat, / bámulják akkor / s zúgják túl az Időn: Március...Szabadság". (Március idusán). Az Üzenet versszubjektumának útja: „roppant messzeségek". Másodszor bizonyos nyelvi eszközeit vesszük szemügyre. Például a versek szókincsét, képanyagát. Nem teljes átvilágításra vállalkozunk, csak olyan szavakat, jelzős szerkezeteket, (ezekben különösen gazdag már a pályakezdő versanyag is!), hasonlatokat, szóképeket veszünk figyelembe, amelyek távol állnak a nép körében használt fogalmaktól. Ezek kétségtelenül mutatják a kezdő költőnek egy magasabb szellemi régióban, kultúrkörben való jártasságát, meg a felfelé stilizálás szándékát: titán egek, dalforrás, antik emlék, eszméim lángbora, magános magam, árvaságunk orma, nehéz tusa, hórebhegyi tűz, örök talizmánok, örök szimfónia, bús romantika, türkiz éther, halk melódiák, lángoló rubinok, tűzerejű nektár, tónus, tűzecset, paletta, smaragd szemek, kék azúr, méla báj, fáradt fárosz, hulló meteor stb. Bár ekkor még óvakodott a népies vagy tájnyelvi szavak használatától, azért a kvadrát, tarisznya, csorda, fakupa, akol, mándli, pint, kalyiba, sőt mint népies alakváltozat, a ködmenem, a feléjek és a szavok is előfordul. Viszonylag kevés hasonlatot találunk: leng, mint a vízió; így jó nekem, mint elárvult, kiszáradt fának stb. Annál gazdagabbak a szövegek metaforákban, melyek zömmel megújítóak: a jégöle már nem hajt; bánatom szelíd anyóka tenyerében; árvaságunk ormán; az éj óceánján. Megszemélyesítéseknek se szeri, se száma: sír a róna; tüzet gyújtogat az este; karját az égnek mutatja fel egy roskadt, vén kútágas; már támolygott az este; jött a barna éjfél; csillagok születtek, melódiák zokogtak, a tavasz tűzecsettel babrál a palettán; Egy vén torony köszönt; A csorda álmát halkan ringatja az akol. Bátran használt szünesztéziát is: halk fákat; forró föld, lomha este, sápadt, esti fák stb. 6 Németh 1934: 166.; ill: NLM/5. 485. 206