Kállai Irén szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 10-11. (Berettyóújfalu, 2006)

MUZEOLÓGIA - MUSEOLOGIE - Kolozsvári István: Népi építészeti emlékeink esélyei és lehetőségei - Tájházak Biharban

alappillére a műemlékvédelmi vitáknak és gyakorlatnak. Ugyancsak ekkor, 1964-ben jött létre - az UNESCO felügyelete alatt - az ICOMOS, a műemlékvédelem nemzetközi szervezete. Később ennek égisze alatt fogalmazódott meg egy alapvető elvárás, mégpedig a hitelesség követelménye. Mindezek a szempontok és törekvések napjainkban is alapvetően befolyásolják a műemlékvédelem munkamódszerét világszerte, és Magyarországon is, hiszen ennek kidolgozásában magyar szakemberek is tevőlegesen részt vállaltak. A népi építészet Európában először a XVIII. század legvégén került a tudományos figyelem előterébe, az első szabadtéri néprajzi múzeum pedig 100 évvel később, 1891ben nyílt meg Stockholm Skanzen nevű félszigetén. Ezt figyelembe véve igen nagy eredmény, hogy már korábban, az 1873-as bécsi világkiállításra elkészült egy „néprajzi falu", ahol az Osztrák-Magyar Monarchia egészéről, így Magyarországról is a világ szeme elé tárult egy népi építészeti és népművészeti válogatás, majd 1896-ban az Ezredéves kiállításra. Jankó János vezetésével felépült Magyarország néprajzi faluja is, ahol mind a magyarság, mind pedig az ország nemzetiségeinek építészeti és egyéb tárgyi jellegzetességei is helyet kaptak. Mindkét kiállítás épületei másolatok voltak, csupán a berendezések és kiállítási tárgyak voltak eredetiek. És mivel a fenntartásukat senki nem vállalta magára, mindkettőt hamarosan lebontották, a berendezési anyag pedig bekerült a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe. Ez a két „néprajzi falu" jelentette annak a muzeológiai szemléletnek a csíráját, mely szerint a paraszti életmód teljes bemutatásához együttesen szükség van az épület és enteriőrje komplex megjelenítésére. A néprajzi muzeológia szemléletének középpontjában hosszú évtizedeken keresztül a szabadtéri múzeumok kialakítása állt, melyek közül elsőként a zalaegerszegi „ Göcseji múzeumfalu" is csak az 1960-as évek végén jött létre, végül összesen egy központi (Szentendre) és öt regionális szabadtéri néprajzi múzeum alakult. Mind több építész és muzeológus fordult e pozitivista gyűjtési-kutatási és bemutatási mód felé, így a felgyűlt ismeret- és tárgyi anyag - a pénzügyi lehetőségekhez képest - kezdte kinőni a szabadtéri múzeumok kereteit. A mai tudományos követelmények, a magas áttelepítési költségek egyre inkább indokolttá tették a népi építészeti emlékek, népi műemlékek helyben való megőrzését és bemutatását. Ehhez járult hozzá a 60-as évek végén elindult honismereti mozgalom, mely a Hazafias Népfront keretein belül, majd megalakítva a Honismereti Szövetséget a nemzeti és a lokális identitás együttes erősítésének céljával fogott hozzá az öntevékeny értékmentéshez és hagyományápoláshoz, mely tevékenység legkézzelfoghatóbb eredményeként a 70-es évektől sorra jöttek létre a falumúzeumok, illetve tájházak, mely utóbbiaknak a 90-es évek végére teljes hálózata alakult ki az egész Kárpát-medencében. Természetesen ez nem ezen egyszerű képlet alapján ment végbe, és a leírtak nem jelentik azt, hogy e múzeumformák egymás „egyenértékű" variánsai. Ha műemléki és muzeológiai szempontból kívánjuk értékelni e tájházakat, illetve össze kívánjuk vetni őket a szabadtéri múzeumokkal, kettős kép rajzolódik ki előttünk. A szigorúan vett szakmai értékelés - néhány példától eltekintve - az építészek és néprajzos muzeológusok által építészeti, gazdasági, társadalmi, kultúrgeográfiai szempontok alapján kiválasztott, áttelepített és berendezett kiállítások mellett szól, hiszen ezek kimondottan szakmai indíttatásból, így hasonló igénnyel és nagy alapossággal készültek el. Ezzel szemben az egyes településeken létrejött falumúzeumok, tájházak nagy része helyi kez174