Kállai Irén szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 10-11. (Berettyóújfalu, 2006)

IRODALOM ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNET - LITERATUR UND KUNSTGESCHICHTE - Péter Imre: A festő és képíró Erdélyi József

Kedves Barátom! Tudod, hogy nem csak költő, azaz versíró, hanem egy kicsit festő, szobrász, és zeneszerző, vagy legalább dallamszerző is vagyok. Ahogy Te sem csak szobrász, hanem költő, író is vagy, pennás ember, kinek levegőtisztító művészeti villámcikkeit örömmel olvastam, és olvasnám ma is. Bárcsak olyan prózaíró volnék, mint amilyen Te vagy: de úgy vagyok a prózával, mint a fecske vagy a sas a gyalogjárással: repülni könnyebb. Képzőművész vagyok az irodalomban, író a képzőművészetben. Költő, versíró. Úgy kezdem hát írni ezt a levelet Hozzád, mint a kobozpengető régi magyar énekszerző, hogy „nem szoktam, nem szoktam... " Nem szoktam képzőművészeti cikket írni, s ez lesz talán első és utolsó ilyen nemű írásom, mint ahogy Szabó Dezsőnek első és utolsó előszava lett az, am't annak idején, ezelőtt harminchárom évvel az én első verses fiizetemhez írt. Nem szoktam képzőművészeti értekezést írni, dadogó, rapszodikus lesz hát ez az írás: írom úgy, ahogy kifakad, felbuzog belőlem, mint valami olajforrás. Magasba dobva a fúrót és naftában fiirösztve a fúró embert... Mint annyi más költő előttem, festő szerettem volna lenni én is. Időről időre azt hittem, hogy nem írok több verset, leteszem a lantot, a tollat, ecsetet ragadok és festő leszek. Sokat vesződtem két évvel ezelőtt egy szűk, sötét szobában, ahol nappal is csak lámpavilágnál festhettem. Túl kéknek-zöldnek találtam napvilágon a sárga fényben festett képet: de ha természet után, napvilágon festettem, akkor sem voltam megelégedve soha, különösen az ég kék színével, amely alatt a napsütötte fehér tanyaházfal nem ragyogott úgy, mint a valóságban. Ha tiszta fehérrel festettem, hideg, üres lett, ha sárgát kevertem bele, sárga lett a fal, nem fehér. Baj volt az árnyékokkal is: ahogy a levegőég kék testnek, úgy az árnyék ilyen vagy olyan színű égdarabnak látszott. Legjobban mégis az fájt, hogy az ég nem akart elválni a földtől, súlyos, kemény határ, elérhetőnek látszó fal és tető maradt, amely úgy tapadt, ragadt az előtte és alatta álló földi világhoz, mint éretlen dióhoz a burok, sehogy sem akart levegő, közömbös kék, súlytalan ás elérhetetlen semmi, végtelenség lenni... Addig gondolkoztam egy egész éjszaka, míg rá nem jöttem: mit hagytam számításon kívül a színkeverésben. Mert a hiba csak abban lehetett. A lámpavilágnál festett képek színkeverése azért volt hiányos, amiatt lettek olyan kékek-zöldek a képek, hogy megcsalt a sárga fény: elég tompának, zöldesnek láttatta velem a kéket, és elég sárgásnak a zöldet. Ha annyi sárgát kevertem volna minden színhez amennyi a villanylámpa fényében van, legfeljebb sárgább lett volna a képem, de meleg lett volna a képen minden szín, égen és földön minden fény és árnyék. A világ távolról sem olyan színes, amilyennek a kolorista festők ábrázolják, hanem olyan szürke, mint a szivárványkoszorús viharfelhők, színek kiáltanak ki belőle, színek, amiket a valóságban csak az egységes világítás, a tónus, az alapszín, az egy térben és időben történő megjelenés házasít össze. Nem sorakoznak egymás alá s fölé mint a szivárványban, hanem külön-külön élnek, vegyülnek, küzdenek egymással, győznek, uralkodnak, szolgálnak, mint a népek, az emberek. A magyar festő, kivált a régi fehér inges-gatyás, ingvállas-pendelyes világban, de még ma is, a fehérre meszelt falusi és tanyaházak világában, küzd a fehérrel. Könnyű 136