Módy György – Kállai Irén szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 8-9. (Berettyóújfalu, 2001)

IRODALOMTÖRTÉNET - NYELVÉSZET - LITERATURGESCHICHTE - Tódor Györgyné: Nagy Imre költészete

Az a parasztember, aki életének javarészét a természetben tölti el, szükségszerű, hogy gondolkodásában, szemléletében is a természetközpontúság uralkodjon. A dolgok mértéke a természet adta mértékekkel mérhető. Ö nem a környezete kívülálló szemlélője, hanem környezetének, a természetnek egy része. Tudatában van annak, hogy ha rendet akar a „nagy egészben", akkor neki, mint részegységnek mindig a helyén kell lennie, és szolgálnia a rendtevésben. Tudatában van annak, hogy ebben a tevékenységben mindig rendezettnek kell lenni kapcsolatainak a többi résszel (növény-, állatvilág), mert csak így jöhet létre harmónia. Erről a tudatosságról tanúskodnak az állatokról írt versei. A pók olyan, mintha vérszerinti rokonságban lenne vele, hiszen így beszél róla: „szemfedőmet szövögetni most akarta" {Pók a mécslángon). De a Kutyasiratás c. versében meg ő siratja Bodrit, mert agyon akarják lőni. Egy másik műben mind a ketten (a kutya, a gazda) egymást keresik, csak úgy, mintha érzelmi kötődés jöhetne létre állat és ember között (Sinka István pulija). Egy harmadik kutyáról szóló versben csak pusztán féltésből űzi el a gazda a kutyáját, mert tudja, hogy ő nem bírja eltartani. Itt is az érzelmi kötődés kölcsönös: „Ne nézzük itt egymás fájdalmát. " (Morzsa kutyám) A pacsirta az örökké mezőn élő embernek a legkedvesebb madara. Pusztulásakor a paraszt - különösen ha ő okozta akár akaratlanul is - vigasztalhatatlan fájdalmat érez, olyan gyász ül szívében, mintha családjából vesztett volna el egyet. (A pacsirta vére, A pacsirta sorsa, A béres kára) Máskor meg a mese szivárványával vonja be a szívének kedves emlékeit (Nagyapám a nád árnyán, A szomorú fa árnyán, Hangyakirály, Volt egyszer ..., Lármás az ősmocsár vize). Nemcsak a mesét idéző misztikus képekben kap jelképes szerepet egy-egy ártatlan állat, hanem emberi sorsokról, közösségi társadalmi problémákat feszegető versekben is. így az emésztő tűzben a „fecske" a jövő reménye: a Varjak a diófán, Darvak a falum végén, Kútgémen károg a varjú című költemények baljós ítéleteket hirdetnek. A fent említett versekben végigvonuló motívumok: a fájdalom, az aggódás, a keserves vágyakozás. De ezzel ellentétben friss, derűs képek is születnek, amelyekben vidám hangú, dalszerű ritmusú sorok pattognak (Katicabogár, Újra kint vagyok, Nyúlhús, Verebek lakodalmán, Téli estben). Ez a dalszerüség még jobban felerősödik a növényekről írt költeményekben (Ezüstnyárfa, Házatok véginél, Ha a szívem virággá válna, Virág a fán, Napszámoslány virágos kertje). Igazán üde hangulatot árasztó köztük a Tavaszi reggel című költemény. „Sárga rigó hintáz a szilfán, Tréfás kedvén a csalit nevet, S reggeli füttye telezengi A kertemet és a szívemet. " 160