Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 6-7. (Berettyóújfalu, 1991)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A paraszti élet körvonalai a XVIII. század első felében egy protocollum tükrében

A vetni való búzát már aratáskor kiválasztották, azt nagy gonddal külön nyomtatták el, majd külön is vermelték el, vagy esetleg zsákokban tartották a vetésig, (u.ott) A vetés természetesen vetőzsákból történt, kézzel. Mivel ,,mag alá" szántásról van szó, bizonyos, hogy a magot a szántásra szórták el, s azután valami módon beleboronálták. (Érdekes, hogy boronáról nincs a jegyzőkönyvben említés, holott bizonyos, hogy ebben az időben is jól ismerték mind a fogas, mind a tövis boronát.) A búzát mindig aratták, a takarás szó egyszer sem fordul elő. Azt is tudjuk, hogy 1731 nyarán a Tibor halmánál „Vágóné aratott." Mivel a nők sohasem kaszáltak, így feltételezhető, hogy itt ebben az időben sarlóval arattak, s csak akkor kaszálták a búzát, ha az olyan hitvány volt, hogy nem lehetett kévékbe kötni. (171) A learatott búzát kévébe kötötték, majd keresztekbe rakták. Az aratás befejezése után a kereszteket a szűrűn asztagokba rakták. Az asztagrakás technikájáról megtudjuk, hogy tetejét a lápszélen direkt erre a célra kaszált gaz-zal fedték be, éppen úgy, mint később a XX. században. Tehát itt nem búzakévékkel „hajalták" az asztagot, mint több más szomszédos faluban, főként az uradalmakban. (119) A szűrüt készíthették a belső telken, a szűrűs kertben, vagy valahol a határban. Kis Lőrincz Tamás a Közép utcában a Patkai-féle telken szűrűt tartott. (133) Mósik Jánosnak is a kertben volt a szűrűje (111). De Máli Jánosné asztagja 1731 nyarán a Durina-szélben levő szűrűn gyulladt meg. (78) Kiss Gergely asztag ját a Kaszai-földön a Gergely mesterné szűrűjén a Lázár István ökrei feldúlták. (120) Mindkét határrész az ún. Kaszáló észak-keleti sarkában, a falutól talán legnagyobb távolságra esett. De voltak szűrük a faluhoz közelebb is, pl. a nyomás közelében az ún. Törsökös-ben (98/a), és más helyeken is. A szövegből kiderül, hogy egy szűrűre többen is rakodtak, bizonyára azok, akik együtt végezték a nyomtatást is. A búzát minden esetben nyomtatták. A cséphadaróval való cséplésnek nincs írásos nyoma. Ha a szűrű a kertben volt, akkor „a kertbe nyomtattak" (111), ha kint, akkor „a mezőn nyomtattak." (98/a) Mindig csak lóval nyomtattak. A lovakat az ágyás közepéről az ostoros, vagy hajtó hajtotta, a szalmát a villások rázták ki, majd rakták kazalba. Mózsik János 1731-ben a kertben nyomtatott, s abból lett per, hogy a villások a szalmát a szomszéd sövényére úgy rakták rá, hogy az áthullott a szomszédba. (111) A búza magot élet-nek mondták. 1732-ben Madarász János a napával abban állapodott meg, hogy „a mennyi élettyek ezen esztendőben termett, mírjík két felé." (156) Nyomtatás után az életet felrostálták. Ügy tűnik, míg a nyomtatás kizárólag férfi munka volt. a rostálást inkább nők végezték. 1731-ben Kovács György „az anyját hívja oda, had rostálya fel a búzát." Bizonyos, hogy erre a célra még kézi rostát használtak. Talán legelterjedtebb a kilyuggatott borjúbőrből készült rosta lehetett, mert megkülönböztették a vasrostát, amely sodronyból készülhetett. (108) A finomabb, lószőrből szőtt eszköz neve szita volt. A bőrrostával a szemek közé került durvább szalma, polyva töredéket választották ki. Utána a magot még szelelni kellett: a szemeket fa szórólapáttal magasra dobálták, hogy a szél az apróbb polyvatör edékeket, szemetet a szemek közül kifújja. A vasrosta már a szemek közé került gyommagvak kiválasztására szolgált, a szitával pedig a lisztet osztályozták. 187