Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 3. (Berettyóújfalu, 1982)

Péter Imre: Egy élet a Sárrétért. Szűcs Sándor emlékezete

Péter Imre Egy élet a Sárrétért — Szűcs Sándor emlékezete — Fájdalmas gyásszal kísérték utolsó útjára 1982. augusztus 9-én délután a sárréti falvak képviselői és a helyiek százai Biharnagybajomban Szűcs Sándor néprajztudóst. Életének 79. évében távozott el közülünk és tért örök pihenőre a „Rét"-ben, rég elhalt szomszédjai, adatközlői, műveinek hősei: a daruszelídítő öreg Kóti, a pákászok, rétlakók, vízjárók, csikasszal viaskodó pásztorok, pandúrok űzte nádilakók, nagyerejű és éleseszű sámánutódok közé. Itt hagyta a 230 éves, templomos korú Nemes-portát az öreg szilfaóriással, a nagy kerttel, a sok gondolatot, álmot hozó dolgozószobával, ahonnan több mint 66 évig kísérte figyelemmel a Sárrét múltját, a történelmet hordozó adatközlők szavai, és saját gyűjtőútjai nyomán. Élete egybeolvadt a tájjal, annak történelmével, az ősök sorsával. A sárréti ember, a sárréti múlt örökségét, a szülőföld hagyományainak őrzését már gyermekkorában magára vállalta. Tizenhárom éves lehetett, amikor kezébe került az Ethnográfia 1916. évi két füzete. E néprajzi kiadványban a gyermek Szűcs Sándor izgalmas, elgondolkodtató olvasmányokat talált, melyből megsejtette a néprajz lényegét, feladatát. Visszaemlékezéseiben így idézi ezt: „Kis diák voltam még, amikor már tudatosan ápolt ismeretséget kötöttem a Sárrét, a Nagykunság meg a Hajdúság, vagyis az előttünk élők nyelvén együtt nevezve: A Három Föld népével. Vénséges sárréti pákászok, öreg számadók a Hortobágy mellyéki karámoknál, határszülötte nagyidejű kunsági tanyások még akkor hagyományuk örökébe fogadtak. S ez örökbefogadás, fajtám szeretete, életreszólóan elkötelezett, hogy e pusztuló, idő árjától sodort örökség gondját hordozzam". Elkötelezettje is maradt egész életére. Pedig családja más pályát szánt a tehetséges fiatalembernek. A család kívánalmai szerint felsőkereskedelmi iskolában tett érettségit, ezt követően azonban már saját ambíciói vezérelték. Beiratkozik a debreceni egyetem bölcsészkarára, ahol mint utolsó éves hallgató elnyeri az egyetem földrajzi intézetének pályadíját. így lehetősége adódik évekig az intézetben dolgozni. Vezeti a hallgatók földrajzi gyakorlatait, módjában áll a tudományos munkába is bekapcsolódni. Egyre bővülő néprajzi adatgyűjteményének közléseire a Debreceni Szemle, a Földrajzi Közlemények és a Földgömb című folyóiratok adnak lehetőséget. Több vidéki lap rendszeres cikkírója, a népi életről szóló írásai sikert aratnak. 1934-ben lehetőséget kap tudományos fokozat megszerzésére. Doktori diszszertációját Biharnagybajom határának régi vízrajza és a község kialakulása címmel meg is írja, de közben otthagyja a Milleker Rezső vezette intézetet. Szűknek érzi az intézet lehetőségei, s fél attól, hogy a zárt intézeti élet visszaveti gyűjtőmunkáját. Tizenkét évig szabadpályán is marad, kutatómunkájának él. Eljut az ország több vidékére, kutató táborozásokon vesz részt, ismeretségeket, barátságokat köt a hazai néprajztudomány jeles személyiségeivel, így Györffy Istvánnal is. Nagy kedvvel publikál különböző lapokban, sokszáz kisebb-nagyobb újságcikk jelzi ezen évek termékenységét. Első nagyobb összefoglaló jelentőségű munkája az 1938-ban megjelent Bi299