Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 3. (Berettyóújfalu, 1982)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Kovács Gábor: Téli énekesmadarak vizsgálata Bihar és a Hortobágy szikesein

1977—78. 42 megfigyelési adat. Létszámban és területi elterjedésben egyaránt felülmúlja az 1975—76-os tél adatait, 9 pusztán figyeltük meg. Legkorábbi adata: IX. 29. Kunmadarasi puszta, 2 db. A nagyobb tömegek október első dekádjában érkeztek. November végén elvonultak es csak december végén jöttek újra vissza. Februárban kisebb számú vonulás. Éppen fordítottja az 1975—76-os tél mozgalmának. Akkor az őszi vonulás volt kisebb számú, és tavasszal figyeltünk meg több százas csapatokat is, most pedig az őszi vonuláson mutatkoztak százas nagyságrendű csapatok és a tél végi legnépesebb csapat 36 db volt. (II. 12. Zám puszta.) Legkésőbbi adata: II. 26. Kunmadarasi puszta, 4 db. Legnagyobb tömegek: X. 19. Borzas puszta — kb. 100 db. X. 23. Szelencés puszta — kb. 200 db. XI. 21. Kunmadarasi psz. kb. 100 db. 1978—79. 33 megfigyelési adat. Elég nagyszámú előfordulás. Az őszi vonulás intenzívebb volt, a télvégi egészen gyenge. Márciusban pár napig tömeges vonulás. A december eleji rendkívüli hidegliullám első napjaiban minden eddiginél nagyobb tömegek verődtek össze: XII. 7. Kunmadarasi puszta, kb. 480 db. XII. 16. Nagyiváni puszta, kb. 350 db. Első adata: IX. 29., Kunmadarasi puszta, 8 db. Tél végén rendkívül szórványosan egyesével mutatkozott. Legkésőbbi adata: márc. 9. Nagyiváni psz., 220 db. Jeientős adat még: I. 2. Borzas, 110 db. Nagy havazás után vonulnak. Az adatok birtokában kijelenthetjük, hogy a Calcarius sem nyilvánítható áttelelő madárnak. Minden nagyobb lehűlés, erős havazás néhány hétre, vagy olykor egész hónapra rákényszeríti, hogy délebbre vonuljon. A télidőben megfigyelt kiugróan nagy tömegek mindig egy-egy hideghullám vagy tartós, nagy havazás idején verődtek csapatba és rövid idő múlva el is tűntek. Biotóp, táplálék Megfigyeléseink szerint a Calcarius leggyakoribb tartózkodási helye a félmagas füvezetű szikfoltok, szikerek Puccinellietum-állománya, illetve a szikes rétek szélén az Eleochareto-Agrostidetum albae asszociáció, mely a legelés, taposás hatására válik olyan alacsonnyá, hogy a sarkantyús sármány szívesen tartózkodik benne. Ezeknek a biotóptípusoknak mindegyike időszakos vízborítás alatt áll és az asszociációban domináló növények mellett más, a vízjárást kedvelő vagy elviselő fűfajok is előfordulnak. Ezek közül a Pholiurus pannonicus a legfontosabb, mert számos esetben megfigyeltük, hogy termése a Calcarius fő tápláléka. Az alacsonyra nőtt, heverő szárú növény keskeny kalászát a madár valósággal lefosztja, a magvak lehúzása után csak az üres kalászorsó marad a száron. A bujkálva, lelapulva közlekedő Calcarius számára a biotópban található növények közül éppen a Pholiurus az, amelyik alacsony habitusával a legkönnyebben elérhető táplálékot nyújtja, ugyanakkor viszonylag nagy magvai vannak. A táplálékul szolgáló egyéb növények (Polygonum, Suaeda, Camphorosma) magvai és csírái is a fenti biotópban fordulnak elő. Külön kell szólni a kultúrterületeken való előfordulásról. A lekaszált rétek tarlója jó búvóhely, éjszakázóhely lehet, ezen kívül táplálkozásra is alkalmas, mert a traktorok, kaszálógépek mély keréknyomaiban tömegesen megterem a Pholiurus pannonicus. A lucematarlók víznyomásos helyein hasonló a helyzet, sarkantyús sármányokat mindig az elgyomosodó, kiöregedett lucernásokban láthatunk. 17