Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 3. (Berettyóújfalu, 1982)

TÖRTÉNELEM — GESCHICHTE - Csatári Bálint: A Sárrét falvainak középkori településrendje és annak változásai

Csatári Bálint A Sárrét falvainak középkori településrendje és annak változásai A Sárrét — hazánk keleti peremén — az Alföld legjellegzetesebb süllyedékterülete. A Berettyó és a Sebes Körös által táplált kiterjedt lápi mocsárvilág népe a IX. századtól a folyószabályozásokig a természeti környezethez szorosan kapcsolódó, alkalmazkodó településformákat, településhálózatot hozott létre (1. kép). Ma, a korábbi mocsarak peremén, mintegy 2000 km

2 területen 28 falu éli megváltozott, de az eredeti állapot által részben még mindig meghatározott életét. Az egykori és az ármentes szint közötti különbség már eltűnt, de a települések belsőségének és határának alaprajzában még ma is kirajzolódik az ártérhez viszonyított egykori fekvésük. A mai falukép nem egy sajátos vonását csak akkor érthetjük meg, ha áttekintjük a fejlődés és a változás menetét. Kornádi például a múlt század elején még „egyutcás" belsőséggel ült egy ártérből kiemelkedő térszíni formán, vagy Szerep szántóföldjei mint keskeny, sarló alakú foltok ismétlődtek több sorozatban, pontosan igazodva az egykori folyók övzátonyainak hasonló elrendeződéséhez. „Bár a települések funkcióit és arculatának jellegét a természeti földrajzi környezet nem határozza meg mindenfajta fejlődéstől függetlenül egyszer s mindenkorra"

1 a falvak topográfiai fekvése, az úthálózat napjainkban is lényegében változatlan alapot nyújt a településhálózat mai fejlesztéséhez. Ezért szükséges ismerni és áttekinteni a településrend változásának történeti folyamatát, a települések helyi és a helyzeti energiáinak törvényszerűségeit. A települések térfoglalása és számuk alakulása a XVIII. század végéig A topográfiai fekvésnek az egész Alföldön gyakori típusát képviselik az árvízmentes térszínek. A kis falvak zöme a neolitikumtól a XIX. század elejéig ennek a térszínnek az ártérre néző peremére települt. így a belsőség védve volt az árvíztől, ugyanakkor közel feküdt a gazdaságilag jól hasznosítható szántóföldekhez, a legelőkhöz és az ártéri halász — pákász „munkahelyekhez". Már a túlnyomórészt állattenyésztést folytató honfoglaláskori magyarság — téli szállásainak telepítésével is jelzi — észrevette azt a lehetőséget, hogy ez a perem ideális telephely. A tavaszi árvíz elvonulása után, a nyári szárazság idején az állat az ártéren talált friss legelőt, árvíz idején viszont az ármentes szinten lehetett legeltetni. A peremvonal értéke tovább nőtt, amikor a legeltető állattartás kiegészül a földműveléssel, de megmaradnak az ősi zsákmányoló foglalkozási ágak is. A halász — pákász tevékenységnek az ártér, a földművelésnek az ármentes szint, a legeltetésnek felváltva mindkettő a színhelye. így maga a falu belsősége ott fekszik, ahonnan legcélszerűbben elérhető mindkét terület. 1 Mendöl Tibor: Általános településföldrajz. (Bp., 1963.) 141