Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 3. (Berettyóújfalu, 1982)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Kovács Gábor: Téli énekesmadarak vizsgálata Bihar és a Hortobágy szikesein

lerágott, asztalsima terület több hektár kiterjedésű. Domináns növénye a taposást jól tűrő Spergularia marginata. A környező Festucetum gyep is szinte tövig lerágott. Említést érdemel, hogy a Pentezugban augusztus—október között átvonuló havasi liléknek (Eudromias morinellus) is ugyanez a kedvelt tartózkodási helye. Az Eremophilák tápnövénye ebben a biotópban a Spergularia. Végezetül még egy jellegzetes tartózkodási hely, melyet valamennyi hortobágyi területünkön észleltünk: a pusztákat átszelő kopár dűlőutak és közvetlen környékük. Táplálkozásukban rendkívüli volt 1977 január—februárja, amikor a Kunmadarasi és a Nagyiváni puszták lekaszált rétjeit egy korai nagy olvadás után elöntötte a víz, majd újra befagyott. A jég fölé csak a fűcsonkok emelkedtek, ezek között keresgéltek az Eremophilák. Rengeteg áttelelő rovart öntött ki az olvadás téli rejtekhelyéről, ezek a fűszálak közt bújtak meg ismét, vagy bágyadtan mászkáltak a jégen. Viselkedésük, társuló fajok Mozgásuk élénk. Gyors futkosásuk közben rövid megállásokkal figyelnek, majd szedegetik táplálékukat. Bizalmasabbak a téli kenderikénél, néha a hósármánynál is. 10—15 méternél közelebbre viszont ritkán várnak be, lilékre emlékeztető sebes futással igyekeznek távolabbra kerülni. Szeles időben, a másik három fajhoz hasonlóan sokkal vadabbak. Megriasztva egyszerre kél szárnyra a csapat, alacsonyan repülve keringenek, többnyire a felriasztás helye közelében szállnak le újra. Olvadásos időben, amikor a szikpadkáknak csak a háta áll ki a vízből, táplálkozás közben minduntalan rövidke szárnyalással jutnak át egyik szigetről a másikra. Igen ritkán láthatunk kiszínezett, tollfüleket viselő hím példányokat. (Késői, március végi előfordulás). Színezetük általában a tél közepén legtompább, de a fejtető, a fültájék és a begy fekete foltjai akkor is élesen elválnak a fej sárga színétől. Fiatal, még halványan sávozott mellű példányokat viszonylag ritkán, akkor is csak 1—2 példányban láttunk. Társulási viszonyai változatosak. Biharban zsezsékkel és hósármányokkal együtt észleltem egy alkalommal, 1973-ban. (Kovács G., 1976.) A Hortobágyon, táplálékuk hasonlósága miatt biotópja a téli kenderikéével részben megegyezik, ezért valamennyi faj közül ezzel látható együtt leggyakrabban. Vaksziken vagy csatornapartok ruderáliáin szívesen csatlakozik hósármányokhoz. Ritka, hogy mezei pacsirták vagy fenyőrigók társaságába keveredjen. Calcariusokkal többször is láttam együtt, de az egymás mellett táplálkozó két faj egyedei — éppen a fülespacsirta nyíltan szaladgáló és a sarkantyús sármány lapulva, rejtőzve mozgó természete miatt — állandóan elkülönültek. 2. Hósármány — Plectrophenax nivalis (L.) Erről a cirkumpoláris elterjedésű fajról, hazai előfordulásáról Sterbetz (1965) írt igen alapos tanulmányt ,,A magyar Alföld állatföldrajzi szerepe a hósármány (Plectrophenax nivalis L.) téli mozgalmában" címmel. Összehasonlítást tesz a tőlünk délebbi államok területén és a nálunk végzett megfigyelések adataival, utal rá, hogy a Kárpát-medencében észlelt hósármányok zöme (70%) az Alföldön került szem elé. Értékes adatokat közöl a nálunk telelő példányok táplálékösszetételéről, mely szerint domináns a bárányparéj (Camphorosma) magja, hómentes időben. Ugyancsak Sterbetz (1971) számol be a kardoskúti szikeseken 1969 januárjában észlelt több ezres hósármánytömegről, melyeknek fő tápláléka a vékony hótakaróval borított pusztán Trifolium mag volt. Udvardy (1941) a Hortobágyon rendszeres téli vendégként írja le. 9