Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 1. (Berettyóújfalu, 1976)

NÉPRAJZ - VOLKSKUNDE - Máté László: Berekböszörményi népi konyha a XIX. század második felében

gieknél megfigyelhető a fölfelé való szélesedés, a tüzelő és hamu-lyuk. Hasonlósága a tűzpadkáéhoz, nagy előnye azonban, hogy itt már a tűz egy zárt térben ég, mellyel felülről gyárilag készített öntött vas lap (tető) zár le. Fűtése történhet oldalról is, vagy a vége felől is, az újabb fajták már sütővel is rendelkeznek. A sütő és a por ajtó általában bádogmunkák. További előnyök még az is, hogy ezek már külön fülstelvezető csővel rendelkeznek, amely egyrészt tisztasági szempontból, másrészt a jobb huzat miatt jobbak voltak, mint az előzőek. Ezeket a tűzhelyeket azonban csak az 1880as években kezdik használni a falunkban. Kb. ebben az időben jelenik meg általánosan az asztal is, bár ez sokáig inkább szobabútor. A konyha berendezéséhez tartozik még a különböző fali polcok, tartók. Ezek közül egyik legjellegzetesebb polcszerű tárgy a tálas. Ez egy falra függesztett polc, amely két egymásra merőlegesen szegezett deszkából készült. Alsó részén fából faragott fogak voltak, tejesköcsögök vagy más korsók felakasztására, felső részén a tulajdonképpeni polc részén tányérokat, tálakat tartottak. A tálas volt a pitar berendezésének egyik legszebben faragott és festett darabja. A tálason kívül elvétve más polcokat is találunk. A tejesköcsögök helye általában nem a konyhában volt, hanem a tornácon jó magasra fölszerelt nagy fafogasra akasztva tartották, vagy a kút melletti kórókerítésre húzták szájjal lefelé. Minden konyhának fontos berendezési tárgya volt a sótartó. Ezt a mi vidékünkön mindig fából faragták, formája egy hosszúkás doboz, melynek hátsó lapja a többinél 8-10 cm-rel hosszabb. Felső részének közepén át volt fúrva s e lyuknál fogva akasztották fel egy-egy jókora pocokszegre. Alsó részén 1-4 kis fiók volt, amelyben a különböző fűszereket tartották. A felső legnagyobb részében tartották a sót, ennek csak ritkán volt fedele. A világítást szolgálta a mécstartó, mely egy hosszan elnyújtott polc volt, ami a tűzveszély elkerülése végett helyenként bádoggal borítottak be. Gyermekektől biztos magasságban tartották a gyufát, az erre a célra faragott gyufatartóban. Ezen is igen szép, sokszor művészi szintet elérő faragásokat találunk. A konyha berendezéséhez tartozott még a kanáltartó is, egy kilyukasztott fa, melyet a falra erősítettek és ebbe dugdosták bele a különböző kanalakat. Tüzeléshez szükséges eszközök A padkán való tüzelés viszonylag kevés tárgyat kívánt. Ezek közül legjelentősebb a piszkavas, parázsfogó (vaskó). Mindkettőt kovácsok csinálták, az elsőt általában kb. 8-10 mm szögletes vasból, melynek egy egyenes horog alakú végződést és nyelét hajtottak, majd néhányszor megcsavarták díszítés képpen. A parázsfogó acéllemezből vagy acélos vasból kalapálva készült, ami biztosította ruganyosságát. A kemencében való tüzeléshez használt szerszámok mai napig is ismeretesek. Ezek : piszkafa és a szévanó (szénvonó). Mindkettő fából készült, legtöbbször házilag, de találunk vasból készült szévanót is, sőt olyat is, melynek nyelére vasvégződést tettek amire csavarral szorították föl a szévanó fejét. Ezek jórésze használt szalmahúzó horogból készült. Az ételek előkészítésének eszközei A különböző növényi táplálékokat általában nem a megszerzett természetes formában fogyasztották, hanem bizonyos fokú előkészítést végeztek rajta. Pl. a gabonaféléket megdarálták, a káposztaféléket, tököt meggyalulták, tormát megreszelték, a mákot megtörték. Ehhez az előkészítéshez is szüksegesek voltak különböző eszközök, darálók, gyaluk, mozsarak, reszelők. Ezek általánosan ismertek, kivéve a köves darálót. A köves darálók elterjedését bizonyítja az is, hogy még ma is legalább száz darab van a faluban. A régi emberek ezen őröltek különböző gabonaféléket és a sót is. A köves daráló nagyméretű és igen súlyos tárgy. Alapja egy darab diófatőből 20* 307