Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 1. (Berettyóújfalu, 1976)

NÉPRAJZ - VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A legeltető állattartás kutatásának néhány kérdése (Uradalmi vándorpásztorkodás)

val a család szálláshelyével, a faluval Legtöbb faluban - mint arra korábban utaltunk - a családi ház mellett épül ki a teleitetőhely is, mely lehet egyszerűen egy elkerített akol, valamilyen színféleség, vagy éppen istálló. Ebbe a kategóriába sorolhatjuk azt is, amikor ólaskertes településsel állunk szemben, hiszen az ólaskert lényegében a belső portának a szerves tartozéka, éppen úgy, mint a már véglegesült földművelő tanya. Tudjuk azonban, hogy - legalábbis a közelmúlt századokban - a nyári legelőről az extenzív formában tartott állatokat gyakran nem a településhelyre, hanem egy külön kiépített teleltető szállásra hajtották. Ez a teleltető szállás létrejöhetett akár a nyári legelő egyegy védettebb" helyén. (Ilyenek voltak többek közt a hajdúnánási nagylegelőn, ahova nem egy hajdúszoboszlói gazda is elhajtotta állatait teleltetésre.) Legtöbbször azonban a nyári legelőtől távol, a településekhez közeli védettebb erdőkben, ligetes helyeken alakítottak ki ideiglenes teleltető szálláshelyeket. A teleltető szállásokon gondoskodni kellett valamiféle szárnyékról, jobb esetben fedeles építményekről, s mindenképpen az állatok élelmezésére szolgáló takarmányról. 1 Az extenzív körülmények között tartott állatok ebben az esetben tehát nem a családi telephely és a nyári legelő, hanem a teleitetőszállás és a nyári legelő között vándoroltak. Amennyiben a teleitetőhely és a nyári legelő egybeesett, vagy legalábbis nem nagy távolságra voltak egymástól, akkor lényegében vándorlásról nem beszélhetünk. Ha azonban e kettő távol volt, akkor a hajtásból nem egyszer a szó szoros értelmében vándorlás lett. A szakirodalomból tudjuk, hogy legtöbbször a telelő szállás és a családi telephely között alakul szervezettebb kapcsolat. A telelőhelyen nagyon sokszor már maga az állattartó család szervezi meg az állatok gondozását még akkor is, ha egész nyáron át fogadott pásztor őrizte. De ha fogadnak is teleltető cselédet, a család maga is bekapcsolódik az állatok gondozásába. A telelő szállásokon közvetlenebbé alakul a kapcsolat a családtagok és az állatok között. És ez minden állatfajra vonatkozik, kivéve a makkoltatásra hajtott sertéseket. Ma már köztudomású, hogy a sertéshizlalásnak a korábbi századokban szinte legkézenfekvőbb formája az volt, hogy az uradalmi, vagy közös sertéskondákat elhajtották makktermő erdőkbe, s ott a téli hónapok alatt a sertések annyira feljavultak, hogy vágásra eladhatóvá váltak.

1" A sertésmakkoltatás esetében tehát a családi telephelytől kiinduló s a teleitetőhely felé való áramlásról van szó. Illetve, ha a nyári legelő is távol van a falutól, akkor a nyári legelő - a falu és a makkos erdő között folyt a migráció. Az említett várhelyi pusztán a nyári legelő és a sertésnyájak állandó telephelye egy helyen volt, tehát innen történt a kisugárzás Erdély felé, illetve a Bakonyba. A sertés makkoltatás kivételével a pásztorvándorlás természetes útja mindig télen a síkságok, alacsonyabb folyó völgyek felé irányult, télen pedig felfelé a hegyekbe. Kivételesnek tekinthető tehát a furtai példa, amikor a juhfalkát a hegyek felé irányítják ősszel, s tavasszal visszafelé. Hasonló esetet eddig csupán Szabadfalvi József írt le a Zemléni-hegységben folyó juhmakkoltatásról," de ebben az esetben hizlalásról van szó. A mi példánkban a vándoroltatás célja lényegében a teleltetés. Igaz ugyan, hogy a téli egy-két hónap alatt a juhok némileg feljavultak a makkon, de nem kevésbé fontos törekvése volt az 9 Balogh István: A jószág teleltetése Debrecenben. (Debrecen, 1938.). 10 Szabadfalvi József : Migráció és makkoltatás az Alföld keleti peremvidékén. Műv. és Hagy. X. évf. (1968.) 55-84.; Uő.: Makkoltatás a Zempléni-hegységben. Ethn. LXXIX. évf (1968.) 62-75.; Penyigei M. Dénes: A makkoltatás története Debrecen erdőgazdálkodásában. Magyar Gazdák Szemléje. XLVI. évf. (1941) 299-305. 18 Bil c.ri Múzeum évkönyve 273