Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 1. (Berettyóújfalu, 1976)

NÉPRAJZ - VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A legeltető állattartás kutatásának néhány kérdése (Uradalmi vándorpásztorkodás)

Nem elhanyagolható tényező azonban a másik pólus, a legelő sem. Jól tudjuk pl., hogy az alpwirtschaft jellegű állattartás egyszerű magyarázata az, hogy a helységnek más helyen, távoli pusztákon vagy havasokon volt nyári legelője, így minden tavasszal természetszerűleg megkezdődött a nyájak kitelepítése, ősszel pedig a teleitetőhelyre való költöztetése. Gazdaságtörténetileg igen tanulságos lenne az ilyen kettős birtoklási rendnek a kialakulása is. Tudjuk, hogy a nagy állattartó helységek már a török hódoltság előtt is törekedtek arra, hogy megfelelő nyári legelőket szerezzenek maguknak, s a XV-XVII. századi pusztásodás csak siettette ezt a tendenciát. A nagyobb városok ebben az időben sorra meg is szerzik a maguk pusztáit, s a XVIII. század után már többnyire csak rövid lejáratú bérletek formájában lehet jelentősebb nyári legelőhöz jutni. Az állattartás formájának meghatározásánál azonban nem annyira a tulajdonjogi viszonyok váltak fontos tényezővé, hanem sokkal inkább a nyári legelők minősége, illetve ennek az eredeti telephelyhez, faluhoz, mezővároshoz való távolsága. Voltak szerencsés esetek, amikor a nyári legelőt sikerült a települések közvetlen közelében megtartani. Ebben az esetben lényegében vándorló forma nem is alakult ki. Hiszen tavaszi kihajtáskor a gazdák kivitték a maguk jószágát a legelőre, itt átadták a pásztornak, ősszel pedig érte mentek. Debrecentől 30-50 km-re voltak a nyári szállások, azonban a várost széles marhahajtó út kötötte össze a Hortobággyal, így szintén nem okozott különösebb gondot a hajtás. Bár a külső szemlélő számára a tavaszi kihajtás és az őszi beverés nem véletlenül tűnhetett valóságos nomád vándorlásnak. Igazi vándorló állatartás azonban csak olyan helyeken alakulhatott ki, ahol a nyári legelő a téli szálláshelytől több napos, sőt több hetes járóföldre esett. Ilyenkor a hajtást külön meg kellett szervezni. Biztosítani kellett a hajlókat, az útvonalat, illetve útközben a legeltetést, itatást, a hajtók élelmezését. Uradalmak, gazdatársaságok ilyen esetben valóban csupán a szervezés gondját vették magukra, magát a tényleges munkát bérért fogadott pásztorokra bízták. A magatarti kisparasztok, vagy a földdel amúgy se rendelkező, állataik hasznából élő pásztorok azonban úgy igyekeztek megszervezni a vándorlást, hogy az számukra előnyt hozzon. Legtöbbször a nyári bérelt legelő csupán ürügy, igazoló bizonyíték számukra a hajtáshoz s valójában az útszéli ingyen legelőre számítottak. A legelőbér befizetéséről szóló igazolványukat azért vitték magukkal, hogy útközben az őket igazoltató hatósági személyeknek mondhassák, ide, vagy oda hajtom juhaimat nyaralóra. Ismeretes, hogy vándorló juhászaink olykor nem is bérelnek legelőt, hanem valamely távoli vásárra váltanak igazoló levelet, s az oda-visszahajtás alatt, mely néha heteket vesz igénybe, az utak mentén ingyen legeltettek. Igazolványukra nagy szükség volt, hiszen léptennyomon tilosba keveredtek s minden rafinériára szükségük volt, hogy a különböző nehéz helyzetekből kibújjanak. Amikor városok, közösségek kénytelenek távolabbi vidékre falkákat hajtani, az útvonalat úgy igyekeznek biztosítani, hogy előre lekötnek bizonyos pihenőhelyeket, ahol bizonyos ideig legeltethetnek. Ingyen legelőket többnyire az útszéli csárdák, fogadók mellett kaphattak. Mint a furtai uradalmi példából láthattuk, az uradalom pontosan azt a lehetőségét használta ki, hogy majorjai Bihartól a Bakonyig, illetve a Bethlen grófok esetében az erdélyi hegyekig úgy hálózták be az országot, hogy hajtás közben az állatok legelhettek. A jószágtartó család telephelye és a nyári legelő kettős pólusa az állattartás vonatkozásában azonban még tovább bővülhet, s egy harmadik pólus jöhet létre, ez pedig a teleitetőhely. E pólus talán legtöbbször egybeesett magá272