Almási Tibor: Egy ember, egy gyűjtemény (Győr, 1998)

A gyűjtemény

A harcos aktivistákat megelőzően, századunk első évtizedeiben a magyar képzőművészetben felbukkantak olyan alkotók, akik nem kimondottan ideológiai alapon, hanem - mint Egry József és Nagy Balogh János - a nyomor szenvedő alanyaiként, vagy - Mednyánszky László esetében - az ezek sorsával való megismerkedés útján jutottak el festészetükben a szociális fogantatású témákig. A fiatalon elhunyt Nagy Balogh János életműve viszonylag pontosan körülhatárolható képciklusokra osztható, tagolható. E ciklusok sorából kiemelkedik az édesanyjáról készült sorozat, az önarckép és enteriőr ciklus és a talán legismertebb sorozat, az 19101914 között, a kubikusok, mezei és vasúti munkások életét bemutató képfolyam. A nehéz, kétkezi munkával kenyerüket kereső kisembereket Nagy Balogh János számtalan formában és technikai megoldással örökítette meg, az egyszerű tanulmányoktól a kész, kidolgozott kompozícióig. A Patkó Imre gyűjteményben lévő, 1912 körül festett Mezei munkás a képciklus egyik jellemző darabja. Középpontjában meggörnyedt, lapátjával talicskát rakodó, csupán körvonalakkal jelzett tömbszerű ember áll. Mögötte a magas horizontig, a bárányfelhős mélykék ég alatt végtelennek tűnő, a nyári nap melegétől hullámzó mező terül el. Az ökonomikus eszközökkel megfestett mű, a benne szétömlő napfény dacára, a barna föld és az ellenvilágításban lévő alak sötét tónusaival valami mérhetetlen sivárságot, reménytelenséget áraszt magából. Mednyánszky László távolabbról, egészen más körülmények közül indul ugyan, mint Nagy Balogh János, ám legalábbis a témaválasztás tekintetében ugyanoda érkezik, mint tragikus sorsú pályatársa. A sikeres tájképfestő Mednyánszky érdeklődése a társadalom áldozatai - útonállók, csavargók -, az elesett kisemberek élete iránt a múlt század utolsó éveiből datálható, és ezirányú érzékenysége aztán megmarad - sőt az első világháború vérgőzös időszakában fokozódik is - élete végéig.