Almási Tibor: Egy ember, egy gyűjtemény (Győr, 1998)

A gyűjtő

kiállítások zsűrizésében, másrészt amellett, hogy a reprezentatív tárlatokról nem szabad kihagyni vagy visszautasítani a "mai korra reflektáló, éppenséggel a közéletiség, a társadalmi problémák művészi megfogalmazásának igényével fellépő, jó szakmai színvonalú műveket", már csak azért sem, mert bár ezek nem mindenben tesznek eleget a kultúrpolitika által támasztott követelményeknek, de jelenlétükkel mindenképpen a "konstruktív vita kiindulópontjául" szolgálhatnak.

5 E cikkben /is/ képviselt szellemiségének megfelelően, a gyakorlati életben és a maga hatáskörében - vállalva ennek minden kockázatát - Patkó Imre mindig is arra törekedett és annak érdekében cselekedett, hogy a képzőművészeti életben érvényre, szóhoz juthassanak azok a kísérletek, hangok is, amelyek tartalmi és formai szempontból egyaránt messze felülmúlják a kor kiállításanyagainak többségét kitevő - Patkó Imre szavaival élve - "gyenge modernista képeit és még gyengébb konzervatív idilljeit, csendéleteit, portréit."

6 Mindennek tükrében talán már nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a Népszabadság vasárnapi mellékletének szerkesztése idején Patkó Imre - mint láttuk a fiatal, tehetséges pályakezdők mellett - olyan agyonhallgatott, megtűrt alkotóknak biztosított nyilvánosságot, mint Kondor Béla, Vajda Lajos, Swierkiewicz Róbert, vagy éppen Maurer Dóra.

7 A képzőművészet iránti vonzalom kiélésére Patkó Imrének - mintegy utolsó ajándékként az élettől - párizsi külszolgálata éveiben nyílott alkalma. Ez az időszak volt az, amikor gyűjteményét kiteljesíthette a külhonban élő magyar alkotók és jelentős nyugateurópai művészek alkotásaival és amikor a Párizsban megjelenő Magyar Műhely munkatársai, szerkesztői szerint is "sokat tett azért, hogy a hazai és a külföldön élő magyar értelmiség jobban megismerje, jobban megértse egymást".

8 9 Maurer Dóra: B 12, 1971