G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)

TANULMÁNYOK - Szendrei Janka: Zenetanulás a középkorban

ZENETANULÁS A KÖZÉPKORBAN esztergomi érsek Szálkái a sárospataki iskolában hallgatta Kisvárclai János előadásait. Jegyzete poétikai, jogi, számtani tárgyú tananyagok közé iktatva tartalmaz mintegy 30 folióra kiterjedő zenei, pontosabban, zeneelméleti összefoglalást. A jegyzettel először Bartha Dénes foglalkozott, aki átírásban közre is adta a szöveget; a közelmúltban Mészáros István vizsgálta végig a teljes kötetet, eközben foglakozott a zenei résszel is, Dobszay László pedig lefordította és értelmezte e szakaszokat (ennek során a latin szövegolvasatot itt-ott kijavítva). Szendrei Janka a jegyzet kottapéldáinak hangjegyírását illesztette be a magyar paleográfia-történetbe. Mészáros István könyve óta tudjuk, hogy a könyv nem egy ágostonos kolostoriskolában készült (mint még Bartha Dénes kiadásának címe is említi), hanem egy egyszerű városi plébániaiskolában. Az iskola tanítója, Kisvárdai János Krakkóban tanult, onnan hozta nem csak tudását, hanem azokat a szövegeket is, melyeket diákjainak tankönyvül adott. A szövegeket lemásoló diák kiegészítette az alapszöveget a mestertől kapott információkkal, más (a sorok közé vagy a lap széleire írt) kommentárokkal. A zenei jegyzetet emellett másfél száz kottapélda egészíti ki, melyről alább még megemlékezünk. A jegyzet nyilvánvalóan nem a zenetanulás anyaga volt, hanem csupán a gyakorlati zenetanulást kiegészítő elméleti összefoglalás, nagyjából azon a szinten, melyen Közép-Európában a zeneelméletet az alapfok vége felé tanították. A zenéről általában szóló szakaszok, a zene rendszertanának ismertetésén túlmenő részek szinte kizárólag a gregorián éneket érintik. A többszólamúság csupán néhány futólagos megjegyzésben szerepel, tehát ott van már a tanár és tanuló látóhatárának peremén, de nyilván nem ennek a foknak tananyaga, mint ahogy nem oda tartozik Nyugat-Európában sem. A tananyag korszerűsége, részletezési foka, minősége megfelel az európai átlagnak, az előadás világos, jól követhető, a latinitás kissé „barbár", néha pongyola, de az ilyen „hibák" nagy része a kiegészítésekben olvasható, feltehetően az élőszóbeli közlés lecsapódása. Az első megtárgyalt kérdés: a zene célja és eredete (ahol azonban a zene eredetére és a zeneelmélet kialakítóira vonatkozó bibliai, legendárius és valós információk meglehetősen összevegyülnek). A zene céljára vonatkozóan a középkori traktátusokban szokásos érveket adja elő (Isten dicsősége és az egyház szolgálata; az emberek érzelmi nevelése; a zene mindennapi életben betöltött szerepe, haszna). Most a zenei írás-olvasás elemeinek tanítása következik. Először az abszolút és relatív hangrendszer („claves" és „voces" megkülönböztetése, egymáshoz való viszonyuk, ezzel kapcsolatban a hexachord-elmélet és a hexachordok közti közlekedés) kerül kifejtésre. Mindezt a kottaírási rendszer ismertetésével köti össze, s bevezeti a teljes hanglétra regisztereire vonatkozó terminológiát is. A következő nagy fejezet a hangközök tana: minden egyes hangközhöz meghatározást és karakterjellemzést ad, de gyakorlásukra szolfézs-példát is csatol. „Sequitur nunc de naturis conjunctarum..." Most pedig a conjuncták természetéről szóló fejezet következik. Vagyis olyan részleges transzpozíciók, melyek lehetővé teszik a gregorián hangjegyírásban lejegyezhetetlen alterációk ill. kromaticizmusok írásba foglalását. Ebben a fejezetben olvashatunk például olyan megjegyzést, mely az előadónak a gregoriánon túllépő tapasztalatáról is tanúskodik: „a menzuristák (vagyis a többszólamúság művelői) azokon a helyeken, melyeken mi (ti. a gregorián énekesei) conjunctát (vagyis részleges transzpozíciót) alkalmazunk, x jelet szoktak tenni. De az orgonisták magukhoz a hangokhoz fűznek hozzá kereszt-alakban egy kis vesszőcskét. Az ilyen conjunctákat pedig azért kell kitennúnk, mert mind az organális zenében, mind a gregoriánban (planus) nem nélkülözhetjük jelenlétüket, mint a fenti példákból kiderül." A traktátus kb. kétharmadát teszi ki a gregorián hangnemelmélet. Először azokat a tényezőket definiálja, melyeket a hangnemek (tónusok) kifejtésekor alkalmazni fog (záróhang, domináns, arsis-thesis), s eközben utalásokat tesz a gregorián gyakorlaton túlfekvő területekre is (pl. ambrozián ének). Majd röviden (táblázattal és kottapéldával) magyarázott összegzést ad a 8 tónus rendszeréről, s megkezdi a tónusok egyenkénti leírását. Nem csak elméleti meghatározásukat adja, de lekottázza a tónushoz tartozó officium-zsoltárok, canticumok, introitus-zsoltárok, responzórium-verzusok szabványos dallamát, s az egyes kategóriákhoz vagy al-kategóriákhoz tartozó antifonák közül kiválaszt néhány jellegzetes példát, s azok incipitjét is közli. Mint e példaanyag tüzetes vizsgálatából (Dobszay L.) kiderült, a példaanyag 8090%-a európai vagy legalábbis középeurópai közös repertoárból való, de a maradék 10-20% lengyel, s nem magyar hagyományra épül. Eszerint Kisvárdai az illusztrációs példaanyagot is magával hozta és lemásoltatta diákjaival. A jegyzetet hosszabb fejtegetés zárja, mely misztikus-allegorikus magyarázatot kíván adni arra, miért szokták az antifonát csak intonálni a zsoltár előtt, míg a nagy ünnepeken a zsoltár előtt is, után is végigéneklik ezt a keretverset. A fejtegetés már átutal a diákok liturgikus-teológiai stúdiumaira. A jelzett anyagot egészében nézve azt mondhatjuk, hogy megfelel annak az átlagnak, amit a középkorban egy diák 13-14 éves korában a zenéről elméletileg is tudhatott. Az anyagban vannak igen régi hagyományra visszamenő elemek, európai vándormotívumok, újabb megfigyelések, a praxishoz szorosabban hozzátartozó tudnivalók (pl. tonárius) és inkább elméleti jelentőségű, vagy éppen okoskodó, egyszerű dolgokat túlkomplikáló paragrafusok. 45