G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)

TANULMÁNYOK - Mészáros István: Hat évszázad iskolái a Kárpát-medencében

MÉSZÁROS ISTVÁN nagydiákok közül választották ki őket az elöljárók, a kisebb gyerekekkel való foglalkozás volt a feladatuk. Számos paragrafus szól teendőikről. S egy általánosan érvényes szabály: egyetlen tanuló sem viselhet kardot, vagy más fegyvert sem az iskolában, sem a templomban. Az 1397-i esztergomi szabályok pontosan előírták, hogy minden szombaton, valamint az ünnepek előtti napokon az énektanár (succentor) vegye át a székesegyházi iskola tanulóifjüságát. Egyrészt az ünnepi szentmise és zsolozsma énekeit gyakoroltatta velük, másrészt a zeneelmélettel foglalkoztak. Ezeken a napokon a diákok fontos feladata volt az előadásra kerülő énekek dallamának és szövegének leírása is, az énektanár irányítása alatt. Mindezzel szorosan összefüggött az iskolások énekes-liturgikus szolgálata. A székesegyházi szertartások legfőbb irányítója az énektanár volt, aki az iskolás énekesekkel, valamint az iskolások közül kikerülő szolgálattevőkkel „rendezte meg" a szertartásokat. Nem hanyagolható el mindezek együttes személyiségformáló, meggyőződést elmélyítő hatása a résztvevőkre. De az sem, hogy az esztergomi várbeli Szent Adalbert székesegyház a középkori magyar művészet európai rangú alkotása volt. A 14. századi káptalani iskola növendékei naponta átlépték pompázatos díszkapujának küszöbét, naponta gyönyörködhettek magyar témájú márvány intarziás színes képeiben, naponta olvashatták a kapu feliratait. Ez volt a kaput megkoronázó nagybetűs felirat latinul: „Tiszta és készséges elmét, tiszteletet Istennek és szabadságot a hazának!" — akár a hazai székesegyházi iskolák tanulóinak jelmondata is lehetett. Ebben a belül ugyancsak gyönyörű székesegyházban orgona is állt, annak mestere a tisztes javadalommal ellátott orgonista — írja az 1397-i jegyzőkönyv. Az iskola énektanára — szertartásmesteri minőségében — nyilván vele is együttműködött. Az esztergomi székesegyházi iskolákban tehát a vezetőtanár a tudományokat, az énektanár pedig a művészeteket ismertette meg a növendékekkel, az oktatás-nevelés harmonikus, életszerű egységében. Némelyik hazai székesegyházi iskolánk oktatása alighanem megközelítette az egyetemi bölcselet-fakultások képzési szintjét. Ez elsősorban az esztergomi középkori székesegyházi iskoláról volt elmondható. A székesegyházi iskolák növendékeinek nagyrésze plébános lett. Az is feladatuk volt, hogy gyűjtsék maguk köré a gyermekeket és fiatalokat, tanítsák meg őket a liturgikus könyvek olvasására (ennek kapcsán az írás egyszerű készségeire, valamint elemi latin nyelvi szabályokra, szókincsre), gregorián énekekre és kellő vallási ismeretekre. Ezekkel az ismeretekkel az ifjak később klerikusok lehettek. Ezeket a helyi plébános által vezetett csoportokat falusi plébániai iskoláknak nevezték a 16. század közepéig. Közülük soknak a későközépkorban már világi tanítója volt. Tananyaguk a 14—16. században a városi jellegű nagyobb településeken a jelentkező polgárság igényeinek megfelelően kibővült. Ezek voltak a városi-plébániai iskolák. „Flos iuventutis" Vajon milyen nevelésben-oktatásban részesültek hazánkban a középkori nemesifjak, akik arra készültek, hogy felnőtt korukban világi pályákon vitézkedjenek? Ok természetesen nem a klerikusképzésben vettek részt: ebben az időben a világi nemesifjak képzése — másképpen: a lovagi nevelés — jelentette a pedagógia másik fő vonulatát. Az államalapítást követő időben, a 11. században a magyar társadalom vezető rétegébe tartozó úri családok gyermekeinek — akárcsak nyugat-európai kortársaiknak — nem volt szükségük különösebb szellemi-tudományos műveltségre. A társadalmi életben rájuk váró szerepet, az előttük álló, felnőttkorukban megvalósítandó feladataikat akkor tudták a legjobban betölteni, ha jól forgatták a fegyvert, értettek a harchoz, a hadvezetéshez. E „tanulmányok" legfőbb anyaga tehát a gyakorlati fegyverforgatás, színtere pedig a harc, a háború volt. Az uralkodók, valamint a tekintélyesebb feudális urak egyike-másika azonban olyan udvari klerikust tartott maga mellett, akinek fő feladata e főúrinemesi gyermekek nevelése volt. Ez a nevelés elsősorban vallási-erkölcsi jellegű volt, de nem nélkülözte bizonyos műveltségi alapelemek megtanítását sem. Ilyen nevelő-klerikus szövegezte István király gondolatai alapján az esztergomi királyi udvarban az 1010-es években a trón várományos Imre herceg számára azt az „Erkölcstanító könyvecskét", amelyet „Intelmek" címen ismer az irodalomtörténet. Sokféle tudnivaló mellett — olvassuk a 7. fejezetben — ez a tennivaló várt Imre hercegre, akárcsak a többi ifjúra: „...kiki életkorának megfelelő dolgokban forgolódjék, tudniillik az ifjak fegyverben, a vének a tanácsban..." A lovagi nevelés nagy korszaka volt hazánkban a 13—14. század. Ekkor a feudális úr fia — miután gyermekként otthon elsajátította a vallási alapismereteket, az erkölcsös élet szabályait, a fegyverforgatás alapkészségeit — mint ifjú a nagyobb udvarokban, kiváltképpen az uralkodó székhelyén a gyakorlatban tanulta meg a más családokból is odasereglett ifjakkal együtt mindazt, ami számára jövendő életében szükséges volt. A lovagi tornák, fegyvergyakorlatok, vadászatok, a különféle versengések mind alkalmat adtak a tanulásra, a testi erő, bátorság és ügyesség csillogtatására, fejlesztésére, kibontakoztatására. A főúri családokban folyó oktatás-nevelés mintáját nálunk is az uralkodó udvara adta. A 13század közepén például IV. Béla király esztergomi 24