Moh Adolf: Győregyházmegyei jeles papok

X. Winterl Antal

látja, hogy az evangéliumi jó mag annyiféle tövis által elnyomatik, hogy sok szem az ut szélére vagy sziklás földbe esik, nem volna csoda, hogy visszavonulni kívánkozik, mások vállaira engedve nehezedni a súlyos keresztet. A szentek, történetében is találunk erre példát. Ki nem épült az arsi plébánosnak, szent Vianney Jánosnak, azon elhatározásán, hogy futás által akart megmenekedni a plébániai terhektől, vagy egy Kantius szent János eljárásán, ki otthagyta plébániáját — látván a lelkek veszedelmeit s nem birván azokat eltávolítani, inkább megint egyetemi tanár lőn! A mi korunkban plébánosnak lenni még nehezebb; nem szükséges ez állításom okait részletezni. Winterl sokat szenvedett ez okból. Mikor magánosan járt az utcán és gondolataiba elmerült, a benső aggodalom arcára is kiült, úgy, hogy az ember könnyen következtethetett szivében.duló indulataira. Winterl — bármennyire nyájas és szelid vala a társalgásban — természettől fogva igen heves férfiú volt, s tudjuk, ilyen embereknek rendszerint több jut ki a benső harcokból. Mikor a három pontos testvéreknek Győrött virágzott a buzájok, akkor voltak Winterlnek legkeserűbb napjai. Ez volt a hetvenes évek elején. Hire járt már, hogy Winterl leköszön. A városban már nagyszerű tüntetésről beszéltek, amellyel e hivatalához visszavinni akarták azon esetben, ha csakugyan leköszönne. Az isteni gondviselés azonban ez időben már készített számára láncot, mellyel a plébániához kötötte, s ez nem vala egyéb, mint a Winterl által 1872-ki szent Mihály napján megnyitott leány árvaház. Ezen intézet fölvirágoztatásárs kétségkívül többet tehetett mint városplébános, mint esperes, mint városi képviselő, mintha csak egyszerű dignitarius a káptalanban. Fölöttébb tanulságos ennek az intézetnek megalapítása és gyarapítása, azért érdemes felőle bővebben szólni. Nyiltan tózölte Winterl e sorok Írójával árvaháza iránti minden tervét, aggodalmát, reményét, tehát szólhatunk is róla. Árvafiuk számára van Győrött intézet a város tornya alatti helyiségekben; azonban árvaleányokról nem volt gondoskodva. — Egészen elhagyatott leánykákért a város fizetett 4—5 forintot havonkint és »koszt«-ba adta, természetesen szegény emberekhez, kik még hasznot is vártak e csekély díjból. Mint plébános és Erzsébet-egyleti elnök tapasztalta, minő szomorú az ily szegény teremtések sorsa. Árvaház segíthetne e bajon; de mi módon teremtsen árvaházat! Könnyű ez annak, ki 100.000 forintot letehet! De Winterlnek semmije sem volt, csak folyó jövedelme. Aggodalmait egye-