Moh Adolf: Győregyházmegyei jeles papok

IX. Jáky Ferenc

fiatalon spirituálissá lett Mohi Antalt, tudományos készültséggel irt leveleiben, ő oktatta a papnevelés legfontosabb ágozataira. Mindazonáltal, szinte hősies buzgalommal végzett lelki­pásztorkodása volt az ő főérdeme. A világ az ilyen érdemeket nem méltányolja eléggé; nem is tudja! Akik a tűzet vagy más szerencsétlenséget óvatosságukkal megakadályozzák, azok munkája és érdeme ismeretlen marad. De akik ilyenkor mentenek, amit menteni lehet, ezeket mindenki látja, ezeket magasztalják, jutal­mazzák. A Jáky-féíe papok is a lelkek világában végzett láttatlan munkájukkal: szószéki, gyónószéki, iskolai működésükkel, száz­féle tűzet, százféle bajt, veszedelmet előznek meg; de ezek az eredmények nem szembeötlők, mert a lelkek országában láttatla­nul mennek végbe s azért a világ, a társadalom figyelme, elisme­rése nem irányulhat feléjük. Pedig azt mondja egyik, nagy theo­lógusunk, szent Antonin: »Nemesebb az, mikor valakin úgy segí­tünk, hogy el ne essék, mintha a már elesettet újra fölsegélj ük. « Csak az illetékes püspök az, aki a Szentlélek kölcsönözte sze­mekkel sejtheti és észre is veheti, hol és mi történik a rábízott lelkek titkos birodalmában. És Zalka püspök észrevette! Jáky plébános papi lelkületé­ről, halála után, oly képet rajzolt, mely a szentéletü osdii plébá­nosnak emlékezetét gránitnál és ércnél is tartósabban fogja meg­örökíteni, íme ezek a püspöknek az egyházmegye hivatalos köz­lönyében közzétett elismerő szavai: »Jäky kimagasló műveltségű férfiú volt, a tökéletesebb élet után vágyódó pap, hivatásos köteles­ségeinek pontos és lelkiismeretes teljesítésében a legmintaszerübb lelkész, a lelkek üdvéért való buzgalmában felülmúlhatatlan, hívei­nek a szó legnemesebb értelmében atyja és sokszorosan jótevője. Jámbor emlékezete a rábízott hivek lelkületében egykönnyen fele­désbe nem mehet.« Vértelen vértanúság volt e kiváló papnak egész élete. El­mondhatjuk bízvást róla, amit az Egyház a vértanukról mond: »Minas judicum non timuit. A birák fenyegetésétől nem félt. (1849.). Nec terrenae dignitatis glóriám quesivit. A földi ki­tüntetések dicsőségét nem áhította. Sed ad coelestia regna perve­nit. De elnyerte a mennyek országát.«

Next

/
Oldalképek
Tartalom