Domonkos Ottó: Méhészeti irodalmunk néprajza. A Soproni Múzeum kiadványai 5. (Budapest, 1952 - Sopron, 2000)
II. A méhtenyésztés - 3. A méhlakás
A használatban lévő méhlakások előzményeinek rövid összefogalásában Ravaszdy András (1791) a faköpünek szalmakasokkal való felváltását, a Mezőségen, a fának szük voltával magyarázza. „... a' mellyet asztán tapasztalván a' Mezőségen lakók, kezdettek elsőben Szalma az után Gyékény Kasokat kötni, nem a' régi fa-köpünek formájára, hanem a' Méh munkálkodásához alakalmaztatván magokat; okosabban a' Harang' formájára, a' melly féllyül keskeny, azután mind bővebb-bővebb egész a' kivül-járó kis lyukig, ott egy kevéssé ismét szűkebb azon lefelé alább alább szélesedik, hogy a' földön jól meg-állhasson és el-ne düllyön. Ez akkor tályban a' fa-köpünél jobbnak tartatott, minthogy a' Méhet mind a' Széltől Nyáron, mind a' hidegtől Télben jól nyugtattya; mind addig mig a Méhészek észre vévén; hogy melly könnyen az efféle Kasban az Egér kárt tészen, kezdettek veszszőből Kasokat kötni a' Szalma-Kasok formájára."^! • A kas formája és tulajdonságainak leírása mellett a fonott kasra való áttérés okát is megadta. A léptartó keresztfák elhelyezéséről azonban nem tesz említést. Somogyban két pár keresztfát szúrnak keresztül a szalmakason. Az egyik párt felül, közel a csúcsához, a másik párt a kas közepénél valamivel alább. A méhészet hanyatlásának korszakában javaslatokkal igyekeznek javítani a régi típusú méhlakásokon. A méretekre vonatkozóan javasolják, hogy lehetőleg középszerű nagyságú (két láb magas és egy láb széles) kasokat készítsenek, melyet egy népes első raj még abban az esztendőben telepíthet. A kasok lehetőleg mind egyenlő nagyok legyenek. 163. Biztosra vehetjük, hogy a javaslatnak különösebb hatása nem volt, mindenki megmaradt a régi megszokott kastípusa mellett. Kicsi és vékonyfonatú szalma kasról kapunk hírt 1856-ból. Az író azt mondja, hogy ez sokat rajzik, ezért csak a Bánátban lenne szabad használni, mert ott a bő méhlegelő még a kései rajoknak is biztosítja a téli eledelét. Más vidékeken viszont a méhlegelő korai fogyatkozása következtében, az apró rajok az őszi kiválasztásig megerősödni nem tudnak, ezért azoknak legnagyobb részét mézelvételkor le kell ölni. 164. a szalmakasokról sajnos ennyivel kell megelégedni, mert több, a fentiekben hasonló anyag nem áll rendelkezésünkre. Valószínűnek tarthatjuk, hogy a szalma kasok a rossz termő vidékeken általánosan használtak voltak. Ugyanis kaskészítésre a zsúp a legalkalmasabb, olcsó is, ez pedig rozsszalmából készül. A vesszökaso k szintén ismertek és használatosak a vizsgált időszakban, azonban országos elterjedésükről képet adni kellő anyag hiányában nem lehet. Mindössze Szlavónia, Alföld, Bihar és Erdély területére vonatkozó leírásaink vannak. A Szlavóniában használt vesszőkasokról csak általánosságban kapunk hírt. „A 1 szegény Gazdának vélekedésem szerént legalkalmatosabb, vesszőből ama' hegyes formán fonatott, 's belől tsak éppen vékonyan, - de kivül jó vastagon, a' szokott, méhkaskenőttsel békenettetett oly' méhkasok, a' millyenek Slavóniában tartatnak. Azokban a' Méhek igen örömest raknak fészket, és a' méz elvétele' alkalmatosságával sem kelletik azoknak azokból kifojtattatni." 1^. £ Zek szerint a méznek az elvétele a veselépek (két szélső) kimetszésével és a többi lép alsó részének levágásával történhetett. Vagy pedig valamiféle toldásnak vagy bővítésnek az elvételével. Az erdélyi vesszőkas vagy kosár „... venyikéből, vagy rakottya, és fűz vesszőből egybe fonattatott épületecske, melly minél öblösebb fent a' csupjánál annál job."\ z egy vékásnál kisebbe, vagy másfél vékásnál nagyobb kosrat rossznak tartják. Az egy vékásnál kisebb mindenkor kicsi és gyenge rajt szokott adni, a másfél vékásnál nagyobbat pedig nem szeretik a méhek, mert túl nagy, „megirtóznak tőle". 167. 34
