Domonkos Ottó: A magyarországi takácsok mintakönyvei. A Soproni Múzeum kiadványai 4. (Sopron, 1998)

3. Lenszövők – barhentosok

munkájából sem tűnik ki, hogy csak egyes csíkok fonalainak festéséről vagy a szövéshez használt alapfonalak színezésére is ebből a fából, levelekből nyert festéket használták. Ez valószínűleg ritkán fordulhatott elő, hiszen a vászonfehérítőknek éppen a kész vásznak csinosítása volt a feladata. Azt kell megállapítanunk, hogy a Kassa környéki len- és barhentszövők készítményei között szőttes jellegű, mintázott textilek az oklevelekben nem szerepelnek. A barhent szó magyarázata, a bakacsinnal, madaras szőttesekkel való azonosítása nem lehetséges. Úgy tűnik, hogy a barhentosok specialitása a len-pamut, pamutpamut vásznak előállítása volt erős sávolykötéssel és fehérítéssel. A lenvászon mesterei a XIV. század óta szabad árutermelést folytattak, de a barhent előállítása tilos volt, céhük pedig nem jött létre. 1461-ben, a Zsigmond kezdeményezte monopol vállalkozás nem vezetett tartós eredményre, előnyeiket azonban legalább barhentos céh keretében igyekeztek megőrizni. Amint már említettük az első királyi céhes rendszabálycsoport a nagyszebeni szakmák számára készült 1376-ban, ahol nagyméretű kereskedelem és árutermelés viszályait kellett királyi rendeletekkel megregulázni. Hasonló volt a helyzet Kassán és vonzáskörzetében, mivel a barhentszövők monopóliumai megszűntek, helyben évszázadok óta működtek a lenszövők (Leinweber), termelésük a hazai kereskedelemben kiemelkedő volt. A barhentosok a városi tanácshoz fordultak 1461-ben, hogy számukra céhszabályokat adjon ki, elkerülendő a viszályokat a helyi és idegen személyekkel, és hogy viseljék a közös terheket. A város a „Parchenter Czeche" mesterei állandó kérését megfontolva adta ki számukra a céhszabályokat tizenöt pontban: (Wenczel 1871.) 1. A születés, tanulás, polgárjog, lakhelyének igazolása erkölcsös életéről volt a feltétele a céhtagságnak. Ezeknek megfelelve a céhnek nyolc font viaszt és két Guldent, a mángorló használatára pedig egy Guldent volt köteles adni (a fehérítés utáni mángorlás közös tulajdonban lévő eszköze) a felvételét kérő ifjú. 2. A termékek minőségének előírását tartották a legfontosabbnak. Aki hat vagy nyolc nyüstös asztalterítőt akart szőni, harmadfél rőf szélesnek és hosszúnak írták elő. A vásárra szánt daraboknak két és fél rőf hosszú és szélesnek kellett lennie. Ezek munkáját külön-külön szövőszéken végezhették a műhelyben. A harmadik szövőszéken ugyancsak asztalterítőt szőhettek, két rőf széles és hosszú méretben. A legnagyobb abrosznak a fonalsűrűsége ötven menetben és tizenhatos felvetésben volt előírva. A vásári abrosz esetében negyvenszer tizenhatos fonalszám volt kötelező, míg a kisebb, korong alakú (die kleine gescheibten) mintázatú abrosz fonalát harminchat menetben és tizenhatos sűrűségben kellett felvetni és befűzni a szövőszékben. 3. Akár gazdag, akár szegény mester, háromnál több szövőszéket nem tarthatott üzemben. Az elsőn vásári abroszt, a másodikon „parchant oder 30