Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Gráfik Imre: Emlékező tárgyak

szabta díszítést... azt kell vélni, hogy korábban, amikor a népművészetben még a geometrikus díszítés volt az egyeduralkodó, az ilyen tárgy díszített volta maga is elegendő volt arra, hogy erre a különleges rendeltetésre utaljon." (K. Csilléry 1976, 123). E tárgyak esetében azonban más viszonylatokat is figyelembe kell venni. Azon tárgyak értelmezésénél ugyanis, melyeknél az adott közösségben elfogadott, köztudott és közismert, valamint megegyezésen alapuló szimbólumok nem nyújtanak egyértelmű segítséget, számításba kell venni a tényt, mely szerint a tárgyak díszítése többségükben kevéssé „beszédes", s a jelentést a kapcsolódó cselekvés hordozza" (Hofer-Fél 1994, 16). Az ajándék-, illetve emléktárgyak szemiozisának érvényesülésében itt valójában ugyanaz a jelenség figyelhető meg, mint amire a tulaj donjelekkel megvalósuló kommunikációs folyamat kapcsán felhívtuk a figyelmet. Nevezetesen az, hogy a tárgy és díszítménye, díszítményrendszere által hordozott jelentéstartalom öszszessége csak az érintett személyeknek, a közösség tagjainak az adott tárggyal szembeni magatartásából, viselkedéséből állapítható meg (Gráfik 1972, 84; 1976). Az írástudás XIX. századi szélesebb körben való elterjedését követően a szerelmi ajándék, illetve emléktárgyak értelmezése több esetben egyértelműbb; ugyanis egyes tárgyakon, tárgyféleségeken, tárgytípusokon kifejezetten maga az ajándék, vagy az emlék szó, esetenként rövidebb-hosszabb szöveg utal az ajándékozásra, az emlék-hagyás tényére. Ebben a vonatkozásban azonban figyelmet érdemlő tény, hogy: „A tárgy szerelmi ajándék voltára utaló első feliratok... falun csupán a XIX. század 30-as éveiben léptek fel, tehát jóval a paraszti tárgyfeliratok legkorábbi jelentkezése után" (K. Csilléry 1976, 126). Másfelől viszont: „A szerelmi ajándékoknak a XIX. század folyamán elhatalmasodó népszerűségét látszik jelezni az a tény, hogy a század második felében megjelennek egyes mesterembereknél a különleges szerelmi ajándékok" (K. Csilléry 1976, 116). E kettős folyamat jól megfigyelhető a népművészeti szempontból kiemelkedő tárgyakat létrehozó ún. pásztorművészet alkotásain is. A kutatás a korábban jelentkező alkotói öntudatot tükröző feliratok, jelzetek feltüntetése után, egy zalai juhász, Városi Mihály nevéhez köti a legkorábbi ilyen jellegű dokumentumot: „A dunántúli emlékanyagban első alkalommal nála találkozhatunk a souvenirszemlélet konkrét megnyilvánulásával. Az egyik 1850-ben faragott mángorlóján található a későbbi darabokon mind gyakoribbá váló emlék felirat" (Szelestey 1992, 80; 1996, 325). A közgyűjteményekben őrzött, és népművészeti tárgyformáló kvalitásait tekintve kiemelkedő, s vitathatatlanul szerelmi ajándékként értelmezhető tárgyi emlékek tanúsága szerint: „többségén a díszítmény gyakorlott kézre és a helyi hagyományos stílus kiváló ismeretére való kivitelezése a közelebbi adatok híján is készítőspecialistáról árulkodik, s a másokkal készíttetett tárgyak aránya napja89