Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Szilágyi Miklós: A pékek és a pékáru a 20. századi mezővárosokban

bátorítanak. Ezeket a következtetéseket, abban a reményben, hogy ezzel a további adatgyűjtésekhez is ötleteket adhatok, akkor is érdemesnek tartom megfogalmazni, ha magam is jól tudom: adataim egy részének helyi általánosíthatósága érdekében is kívánatos lenne még a gyűjtés. A kenyér s egyéb pékáru piaci-vásári árusításáról a 18. századból is, de a 20. század első évtizedeiből is sok adat idézhető. Olyan adatok azonban, melyek nem szakiparosokról, hanem sütögető asszonyokról szólnak! A magyar kenyérről általában, egyes vidékek vagy városok kenyeréről pedig külön elismeréssel nyilatkozó 18. századi - 19. század eleji szerzők, közvetítvén saját koruk közvélekedését, vagy nem emlegettek pékeket (Bél 1984, 145-147), vagy azt hangsúlyozták, hogy a háziasszonyok a „legfehérebb, legszebb, legnagyobb, legmagasabb és legízletesebb [...] kenyérrel - jövedelmező mellékfoglalkozásként - a piacon nyilvánosan kereskednek", s a pék sem versenyezhet velük (Skolka 1988, 137). Több város 18-19. századi kenyérpiacáról és sütögető asszonyairól egykorú intézkedésekből, vizsgálatokból is tájékozódhatunk. A gyöngyösi tanács először 1702-ben, majd meg-megújulóan limitálta „az Pijaczon az Kofák" által árusított „házi kenyér" árát. Pedig pékek is dolgoztak a városban: a katonaságnak szükséges kenyeret velük süttették (Kovács 1984, 26, 152, 173, 195, 244, 256). A Pest környéki falvakban 1736-ban lefolytatott vizsgálat azt tudakolta a parasztoktól, hogy milyen termékeket visznek a városi piacra. Az 1023 esetben megnevezett termékek között 38-szor említettek kenyeret a monori, péceli, veresegyházi, mogyoródi és dömsödi megkérdezettek (Wellmann 1966, 112-113, 116-117). Gyulán, ahol egyébként utcanév (Kenyérsütő utca) is őrzi a sütőaszszonyok emlékét, amikor 1759-ben a helyi hatóság eltiltotta a piacra való kenyérsütést, a megyéhez benyújtott panaszukban ilyen érveket hangoztattak: „...amelyet magok tudnak nagy ságtok s kegyelmetek, hogy minden városokban szabad, mert gyakorta vagy beteg megkívánja, vagy némely szegénynek pénze annyira való nincsen, hogy egész kenyeret vehessen, legalább egy cipót megveszen szükségére" (Implom 1971, 75. - I. még: Dankó 1963, 58-59). Egy 1785-ös piaci teknő-lopással kapcsolatos miskolci per tanúvallomásai így tették egyértelművé a tárgy funkcióját: „...mivel maga is mint kenyér Sütő asszony sokszor árult belőle a tanú karátsony előtt, s a Szolgálója is..." (Bodgál 1963, 430-431). Egyes városok sütögető asszonyairól pedig - mivel a sütőipar számottevő fejlődése ellenére a 20. századra sem tűnt el véglegesen az ilyen kenyérárusítás jelen idejű megfigyelésekkel és a közelmúltra vonatkozó emlékezésekkel is kiegészíthették az etnográfusok s néprajzi gyűjtők a történeti forrásokat. A debreceni piacra nemcsak a helybeli asszonyok ültek ki - bár az 1930-as években is már múltidőben - a maguk sütötte kenyérrel. Az emlékezet néhány évtizede még számontartotta, hogy hajdanán a karcagiak, a sárrétudvariak is elszekereztek a 432