Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)
Szilágyi Miklós: A pékek és a pékáru a 20. századi mezővárosokban
kellenének. Az így sem lehet vitás, hogy az a vállalkozását hirdető, egymást váltó néhány személy, aki a múlt század utolsó évtizedében pékségét, s vele együtt cukrászdáját és pékáru üzletét a nagyközönség figyelmébe ajánlotta, nem tartozott a törzsökös lakossághoz (Spitzer Jakab, Mathézer Márton, Schwarcz Menyhért). Nyilván ezért tartották maguk is szükségesnek, hogy a fővárosban és több vidéki városban szerzett tapasztalataikra hivatkozzanak (Kisújszállás és Vidéke [= KéV], III. 1895. jún. 2/5.; IV. 1896. jún. 28/5; VII. 1899. ápr. 9/4.) A későbbi sikeres vagy sikertelen műhelyalapítók között szintén voltak betelepültek. Petrovics Dimkára pl. ma is „szerb pék"-ként emlékeznek az idősebbek (Kunsági Lapok [= KL], II. 1912. aug. 29/4.), Kertész Gyula pedig maga hivatkozott budapesti műhelyben szerzett több éves gyakorlatára (KL, III. 1913. ápr. 3/5.). A további vezetéknevek egy része helybelire is, beköltözöttre is utalhat (Faragó, Molnár, Szabó), máskor viszont nem lehet vitás, hogy - nevéből ítélve - nem a törzslakossághoz tartozott a műhelyalapító (Kolbay). Minden pék, aki szolgálatait ajánlotta, a friss péksütemény- és kenyérárusítás, valamint az „ünnepi, keresztelői, lakodalmi kalácsok, sütemények" rendelésre készítése mellett a napi kétszeri (általában reggel 7 órai és délután 2 vagy 3 órai) bérsütés - az ú. n. ster-sütés - lehetőségét külön is kiemelte a hirdetésében. Az ár szintén kiderül néhány hirdetésből: egy kenyér sütése 8 fillér, egy cipó sütése 4 fillér volt századunk első évtizedében. (Az idézetteken túl: KéV, IX. 1901. máj. 12/3; KL, III. 1913. jún. 19/5; KéV, XXV. 1917. szept. 9/4; KéV, XXIX. 1921. szept. 18/4). Akad néhány sütést nem, csak kenyérárusítást hirdető szöveg is. Ezekből arra következtethetünk, hogy századunk első évtizedében már szokás volt hentesüzletben (illetve ehhez csatlakozó külön helyiségben) kilónként is, egészben is kenyeret árusítani (KéV, XII. 1904. máj. 1/4; KéV, XV. 1907. márc. 10/4; KéV, XVIII. 1910. dec. 18/4). Vissza-visszatér ezekben a hirdetésekben, hogy a boltban „házi kenyér" kapható: „Nagy gondot fordítok a házi kenyerekre, melyek Orosházi rendszer szerint 'Első nagykunsági házikenyér 1 név alatt kerülnek forgalomba. Nagy táperejű, dús sikértartalmú lisztből készül, a legnagyobb tisztasággal" (KL, II. 1912. márc. 7/5); „I-ső rendű házi kenyeret [...] szakavatott Orosházi asszonyokkal készíttetek" (KéV, XXV. 1917. szept. 9/4). A két világháború közötti évtizedek (kisebb részben a századelő) életviszonyaira vonatkozó terjedelmes életút-interjúimból való alábbi részletek lehetőséget adnak az ilyen adatok kiegészítésére, értelmezésére és pontosítására. Ábri Endre (szül.: 1911) betegség miatt félben maradt pék-inasságára emlékezve elsősorban a péksütemény-árusítás jelentőségét - ebben az inasgyerekek szerepét - emelte ki. Azon tréfálkozván, hogy a kispénzű hivatalnokok, bár rangjuk megkövetelte, hogy házhoz szállíttassák a kiflit és zsemlét, alaposan meggondolták, hogy a 4 fillér árú süteményből két vagy három darabot vegye429
