Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Szilágyi Miklós: A pékek és a pékáru a 20. századi mezővárosokban

sok megkedveltetése: csak a többi pékkel versenyzett - sikeresen vagy sikertelenül - a piacért. Ezzel az életrajzi vázlattal, bár az üzletmenetről kevés részletet árult el, a maga kisiparosi-kiskereskedői sikerességét akarta kifejezni H. M. Hiszen a „semmiből" indult (hat gyermek maradt a fazekas- és kályhásmester, az első világháborúban meghalt édesapja után árván), és alig több mint másfél évtizedig tarthatott önállósága. Elsők között volt u.i. Földváron, aki - akkor elkerülhetetlennek gondolván döntését - felajánlotta a műhelyt s üzletet a földművesszövetkezetnek. Utána - 10 évig a saját házában, majd nagyobb önkiszolgáló üzletekben - boltvezetőként dolgozott, a pékséget nem folytatta. Amikor inaskodott, - emlékezete szerint - kilenc pékmester dolgozott Dunaföldváron. A mesterének a Kossuth Lajos téren volt műhelye és üzlete, de nemcsak ott árult, hanem a piacon is: minden nap neki, az inasnak kellett felállítania a sátrat, s kihordania az árut. Különösen a szerdai és szombati hetipiacok voltak igazán forgalmasak: „Földváron olyan volt a piac, mint egy kisebbszerű országos vásár, megjelent a létező iparágból minden, a bádogostól a kötelesig"; ilyenkor más pékek is sátorban árultak. (Úgy látszik, hogy a dunaföldvári hetipiacok forgalma alig csökkent egy évszázad alatt, hiszen már Egyed Antal azt emelte ki 1832-es leírásában, hogy „néha az illyen heti vásárok az Országossal vetekednek", s a szerdai és szombati hetivásárra „hoznak ide búzát, rozsot, árpát, zabot, kukoricát, különféle kerti termesztékeket. Árulnak kenyeret, sertéseket, fát, kocsi számra szalmát, baromfiakat, tojományt, a Mesteremberek közül is sokan kirakodnak készítményeikkel." - Közli: Cziráky 1910, 126). A mestere háromféle kenyeret (rozs-, félfehér- és fehér kenyeret), sós kalácsot, perecet, zsömlét, vajas kiflit, fonott kalácsot és sós kiscipót kínált rendszeresen a vásárra érkezőknek. A süteményeket megvették „olyan földművesek (is), akik egyébként otthon sütöttek [...] Az volt az ünnep, mert olyankor vittek haza a gyereknek kiflit". Hogy folyamatosan árulhassa a pékárut, a dunapentelei malomba vitte őrletni a nagy tételben vásárolt búzát, és ehhez kocsit-lovat is tartott. (Azért járt Pentelére, mert ott két nagy gőzmalom volt, olyan nagy raktárkészlettel, hogy azonnal ki tudták szolgálni őket. Földváron viszont, noha gyermekkorában még hét vízimalom őrölt a Dunán, hosszasan kellett volna várakozni: „A polgárság vette jobban igénybe a vízimalmokat, mert [...] aki elvitte, paraszt, saját kocsijával-lovával, egy hétig is várakozhatott".) H. M. is, amikor önálló lett, ugyanazt az áruválasztékot kínálta az üzletében, mint a mestere és más pékek. Sütött ezen kívül ízében és formájában a házikenyérre hasonlító komlós kenyeret is. Ennek készítését így mondotta el: „Elmentünk komlót szedni, föltettük bográcsba, ahhoz tettünk hozzá, a vízhez: ősziárpa, vöröshagyma - ezeket összefoztük. Ebből kaptunk egy fekete és rossz szagú valamit, gondolom, a vöröshagymától volt rossz szaga. Volt olyan, hogy 427