Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Hoffmann Tamás: A dohányról és a dohányzásról

megnevezések megerősítik a mondottakat.) A dohány afféle minden bajra jó ellenszer lett. Neve Herbe de la reine (királynőfu), Herbe a l'ambassadeur (követ füve), Herbe a tous les maux (minden bajra fii), Panacée antartique (délsarki csodáir), Herbe panacée (csodagyógyfíí), stb. a 16-17. századi füvészkönyvekben. Nomen est Omen! Spanyolországban 1570-ben már sokan füstöltek, és Franciaországban is, mert a hozzáértők szerint ílymódon megszüntethetik kínzó fogfájásukat. Az angol udvarba 1586-ban Sir Walter Raleigh (sok tengeri vihart látott arisztokrata) vezette be a pipázás szokását - úgyszintén gyógyító célzattal. Ezzel magyarázható, hogy a szivarnak sodorható növényt - gyógyhatását remélve Nyugat-Európában is kezdték termeszteni, de a vállalkozás csak mérsékelt eredményeket hozott. Ugyanis az angolok hamarosan olyan nagy dohányültetvényeket létesítettek Virginiában, hogy a tengerentúli dohányimport feleslegessé tette a próbálkozásokat. Az angolokkal együtt a franciák is próbálkoztak. A Chesapeakw-öböl mentén a 17. században dohányültetvényeket alapítottak. A 18. században 80-120 ha volt az átlagos birtoknagyság, ahol rabszolgákkal dolgoztattak. A tulajdonosok nem is laktak itt, otthon maradtak szülőhazájukban, s hogy fenntartsák létezésük Nyugat-indiai alapjait, jól szervezett érdekcsoportokba tömörültek, ezáltal biztosítva vállalkozásaik katonai és gazdasági védelmét. „Intendánsaik" (mindenre kapható spekulánsok) intézték ügyeiket (Böse 1957; Braudel 1985, 265-85; Eckholm 1977, 22-36; Montanari 1996, 145-54; Stahl 1931,569-82). Európában a nehézségek abból adódtak, hogy a dohánynak is helyet kellett találni a vetésszerkezetben. Erre két megoldás adódott: a dohányt kertekben termesztették vagy ugarnövénynek tekintették. Annak ellenére, hogy a dohány élvezetét az egyház és a hatóságok tiltották, a társadalom kitaposott úton haladt, és a fogyasztás egyre nagyobb méreteket öltött. Európa gazdag szögletében kifizetődő lett a hazai termesztés. Hollandiában a 17. században már csaknem mindenütt szüretelték a leveleket, majd a dohánypalántákat Utrecht körzetéből eljuttatták Belgiumba, onnan pedig a 18. században Délnyugat-Németországba. Az útvonal a kertekből a szántóföldre vezetett, de minden egyes tájon újra lejátszódott a közjáték: hogyan lehet összeegyeztetni a meglévő kultúrák és a jövedelmezőnek ígérkező dohánytermesztés érdekeit? Volt egy déli útvonal is. Ez a Földközi-tengeren át Kisázsiába haladt és onnan elkanyarodott a Balkánra. Meglehet, hogy a forrás után kutatva olyan nyomokra lelünk, amelyek innen nyugatra vezetnek. Történetesen Portugália apostoli nuntiusa lehetett az első 16. századi közvetítő, majd Nicolo Tournabuoni püspök vitt Párizsból magvakat Firenzébe - a hőn áhított gyógyító hatás biztos tudatának reményében. Másrészt vannak törökök (így Seyh Ibrahim Likáni 17. századi író és nyomában a történész Haggi Halifa (Kátib-Cselebi), akik koronatanúk az 389