Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Dóka Klára: Kézművesség és kereskedelem Kemenesalján (1775-1857)

1828-ban a községek zöme már csak egy vásáros helyhez kötődött. A korábban felsorolt piacok közül csak a soproni és pápai maradt meg, de az ide látogató kemenesaljai lakosok másutt is árultak. Vásáros hellyé emelkedett Jánosháza és Kiscell, és az utóbbi piacra 23 község lakói hordták termékeiket. Fontos szerepet kapott a Rába túlsó partján a közeli Sárvár, a távolabbi városok közül pedig Szombathely. A jó piaci lehetőségek miatt viszonylag nagy távolságból is 37 kemenesaljai község árui cseréltek itt gazdát (MOL N 26. Vas m. egyedi felvételek). A piackörzetek és az iparoshelyek összehasonlításából az is látható, hogy a kézművesség és a kereskedelem kapcsolata a vizsgált területen kétirányú volt. A vásáros helyeken és a közvetlenül szomszédos településeken, ahol az értékesítésre jó lehetőség nyílt, foként a készterméket előállító iparok fejlődtek, és e termékeket a mesterek maguk adták el. A részmunkaidőben dolgozó takácsok viszont inkább a fontosabb közlekedési utak mentén, de a piachelyektől távolabb laktak, hiszen a jórészt piac nélküli falvakban élő felvásárló (zsidó) kereskedők itt is felkeresték őket. Rövid összefoglalásunk befejezéseként érdemes megvizsgálni, hogy a polgári forradalom után, az 1857-ben végrehajtott népszámlálás szerint hány iparos és kereskedő élt Kemenesalján. E felmérésben kevés a bizonytalanság, hiszen az összeírok pontosan feljegyezték a nemes és nem nemes kézműveseket, a céhtagokat és céhen kívülieket (Kovács 1970, 196-238). 1857-ben a kemenesaljai járás községeiben 1828-hoz képest az iparosok száma kétszeresére (319-ről 628-ra), a legényeké háromszorosára (113-ról 33l-re) emelkedett, a kereskedők esetében azonban csak 66% volt a növekedés (82-ről 136-ra). A legények számának gyarapodása arra mutat, hogy a feudális kötöttségektől felszabadult falusi munkaerő megpróbált az iparban boldogulást keresni. Kisebb az emelkedés az önálló iparűzők esetében, különösen akkor, ha ezeket az adatokat az 1828-as összeírásnál teljesebb, 1817 évi statisztikával vetjük össze. 1817 és 1857 között a mesterek számában csak 30%-os növekedés volt, egyes, korábban erőteljesen iparosodott településeken még visszaeséssel is találkozunk. Jánosházán például a 104 iparossal szemben csak 91, Kisköcskön 14 helyett 7, Nemesmagasiban 25 helyett csak 13 iparos dolgozott. Gyarapodott a mesterek száma Alsómesteriben, Borgátán, Csöngén, Gércén, Káldon, Kiscellben, Kissomlyón, Kócson, Mindszenten, Nemesdömölkön, Ostffyasszonyfán, Ságon, Simonyiban. A rövid felsorolásból is látható, hogy a mesterek száma azokban a községekben növekedett, ahol a kézművesség alapját nem a takácsmesterség jelentette. A feudális struktúrából kinőtt, korábban fontos „bedolgozói" tevékenység a fejlődés folyamán elvesztette jelentőségét, a tőkeszegénység, vállalkozói kedv hiányában a hajdani takács centrumokban nem alakultak ki tőkés textilüzemek, bár a szükséges munkaerő a pol26