Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Tomisa Ilona: A képírómestertől az olajnyomatig. Adalékok a templomi zászlókészítés történetéhez

Tomisa Ilona A képírómestertől az olaj nyomatig. Adalékok a templomi zászlókészítés történetéhez A zászló régi időktől fogva sokféle jelentést közvetít számunkra. Már a római légiók irányjelzőnek használták az ütközetekben a labarumot. Más esetben a császárt jelenítette meg felvonulásokon, annak távollétében. A középkorban differenciálódik „mondanivalója": lovagi bandériumok, főúri családok éppúgy használták megkülönböztetésül és közösségi jelvényként, mint a körmeneteken felvonuló világi és vallási társulások, céhek, confraternitások. Ez utóbbiaknál egyszerre jelentette a közösségi összetartozást, mint ahogy a rajta díszlő patrónus-szent oltalmát is. Parádés látványosságból falusi templomok sekrestyéinek „avitt", megtűrt darabjává lett a templomi zászló, amely az azt életre hívó közösségek eltűnésével elveszítette jelentőségét. A templomi zászlók kutatásával még adós a tudomány, éppúgy, mint készítésük történetével (Bock 1859-1970; Tomisa 1991; 1993; 1996). A zászlókészítés régi időkre megy vissza. A rómaiak vexilluma egy hosszú, széles nyúlványban kicsúcsosodó lándzsából állt, amelyre fölül kisméretű, négyszögletes kendődarabot rögzítettek egy keresztrúd segítségével, s erre ismert kezdőbetűk nagybetűit festették, vagy hímezték (Bock 1859-1970, 210). A középkori európai zászlóhasználat is a római-bizánci hagyományokban gyökerezik. Egy ilyen, a bizánci egyházhoz tartozó zászló maradt fenn a halberstadti dóm templomi ruhagyűjteményében. Anyaga erősen megrongálódott fekete selyem, amelyet arany szállal ráhímzett figurális ábrázolások és görög nyelvű feliratok díszítenek. Valószínűleg erről a zászlóról tesznek említést abban az oklevélben, amelyet Halberstadti Konrád püspök állított ki 1208-ban temploma részére, miután - Bizánc elfoglalását követően - sok kinccsel megrakodva visszatért szülőföldjére. Az oklevélben ezt írják: „Quatuor vexilla, duo maxima et duo minora, auro texta." (Bock 1859-1970, 212). A zászlónak a kendő-része egyes kutatók szerint egészen a Karoling-korig kizárólag díszítésül szolgált. Jelentősége és vele mérete is akkor növekszik meg, amikor az önálló templomi hímzés kialakulásával minden liturgikus ruhadarabot kihímeznek. így aztán a kendő-rész megnagyobbodik, s felületét különféle szentek ábrázolásaival díszítik, gazdagon ellátva aranyrojtokkal (Bock 1859-1970, 210). A XVI. század elejére válnak általánossá a kereszttartós, alul három csúcsban végződő, hímzéssel és rojtokkal gazdagon ellátott templomi zászlók, amelyeknek 259