Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Szulovszky János: A kékfestés Putnokon

szel előre kifőzött vásznak mintázását végezték. Egy mintából csak egy véget tarkáztak meg. Évente változtatták a mintákat, elővették a régieket. Mintakészítő szerszámuk nem volt, csak rézszegek, meg rézlemez, hogyha kiesett valamelyik a mintafából, legyen mivel pótolni. Igény, viselet, értékesítés „Noha a minták más országokból kerültek is hozzánk, bizonyos, hogy azok alakjai, virágjai magyarosak, népiesek" (Sági 1905, 185.). Sági János kijelentésében nem szabad feltétlenül magyarkodást, erőltetettséget látni. Különösen annak a ténynek az ismeretében, hogy a kékfestők az illető vidék ízlésének megfelelő mintákat előrajzolták, s azt küldték ki a mintakészítőnek (Sági 1905, 185.; Domonkos 1981, 54-55.). Természetesen a kékfestő mintakincs nagy szegmentumában egészen más jellegű elemek, motívumok is találhatók, de azokkal különösen polgári ízlést elégítettek ki (vö. Domonkos 1981, 57-71 ). A területenkénti igénykülönbséget nemcsak a kisüzemi kékfestők, hanem a gyárak, mint például a Goldberger, Finály is számon tartották (Nagy 1958, 7.). Gondos piackutatással minden vidék vagy tájegység számára az ott használatos szín- és motívumvilágot szállították (Nagy 1958, 7.; Juhász 1963 b, 114 ). Sokszor falvanként változott a lakosság ízlése (Juhász 1963 b, 114 ). A Polónyi-mühely vásárkörzete e szempontok alapján két részre osztható: Putnoktól Miskolcig az apró, ezzel szemben Borsodnádasd vidékén a barkók a nagy, kirívó mintákat szerették. Sajópüspökiben vasszínű, túlfestett rámáskötényt hordtak ünneplőként. Ez kimondottan parasztasszony-viselet volt. A körül- és alulrámás sure (4. és 5. kép) jellegzetes terméke volt a Polonyi-műhelynek (vö. Domonkos 1978-1979, 230.). A nők védőruhaként hordtak mintázatlan derékkötényt is. Győr Andrásék rozsdaszín kékfestő szöveteket készítettek. Kutatási hipotézisem, amely nemcsak a szakirodalomban többször említett horizontális (Sági 1905, 185.; Nagy 1958, 7.; Juhász 1963 b, 114-115.; Domonkos 1964, 130-152.; 1978-1979, 190-256.; 1981, 50., 74-75.), hanem életkor szerint egy vertikális tagoltságot is tételezett, beigazolódott. A fentebb már elkülönített mindkét ízlésrégióban egyaránt megvolt az a tendencia, hogy az életkor növekedésével a minták egyre „zsugorodnak", azaz fokozatosan kisebbeket viselnek. A legidősebbek igénye még a festési technológiára is kihatott: hogy ne legyen kirívó a minta, ezért elfestették, azaz miután már az anyagról savas vízben lemosták a papot és a kipában rátapadt szennyeződéseket, kétszer-háromszor újra beengedték a festőfolyadékba, 5-5 percig cúgolták, azután megszárították. Ismét savas vízben mosták, majd szárították és keményítették, végül mángorolták. Az így kapott elfestett mintát ősvirágúnak nevezték. 251