Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Szulovszky János: A kékfestés Putnokon

csavarták: az egyik hajtotta a pámolót, a másik pedig igazgatta, kifeszítette az anyagot, hogy jó feszesen tekeredjen a sikálóra. (A haspli mellett Szegeden is ismert a pámoló elnevezés. - Juhász 1963, 110.) Védőborítással erős szövésű vászonnal, umslaggal burkolták, zsineggel átkötötték (Az umslag Csornán is használt kifejezés. - Domonkos 1971, 125.). Az egyik oldalon kibakkantott, kibillentett mángorló alá helyezték a sikálót, átjáratták a másik oldalra, ott buktatták ki és még egy görgőt tettek alá. A két mozgó sikálóra nehezedő 18-20 tonnányi súly préselte, simította a felsorolt anyagokat. Kétszer háromszor járatták a mángorlót. A kékfestő mesterség talán legkényesebb mozzanata a mintázás. Igen nagy gyakorlatot, figyelmet igényel. Győr András tanonc korában csomagolópapíron sajátította el a munkafolyamat fortélyait. A mintafát milliméter pontossággal kell igazítani a sarki minta szegeihez. Ezt a fárasztó munkát könnyítette a testmagassághoz állítható tarkázó pult, aminek kb. 15 fokos szöget bezáró keményfa lapjára vastag posztót, filcet rétegeltek, majd egy vastagabb és egy vékonyabb anyaggal burkolták be, hogy rugalmas alapot nyerjenek a mintázandó anyag számára. A mintázó asztal mellett állt a sasi. A benne lévő pehelypárnáról egyenletesen, mintegy pecsétpárnaként vette fel a mintafa a papot. Győr András először felülről lefelé haladva tarkázta a szövet szélességét, hogy lássa, miként fér ki a minta. A kimaradó fél-háromnegyed minta szélességét, megjelölte az asztal végénél, körző hegyével a vonalzó mellett jelet húzva. A tarkázást először a teljes mintákkal végezte, a húzott vonal fölött, majd utána a vonal alatti maradék terület következett. Folyamatosan ment a munka, amíg a tarkázó asztalon levő anyagot be nem mintázta. Egy asztalnyi terület mintázása után a vászon végét a mennyezet gerendáira szögelt léceken átvezette és felhúzta száradni. Minden asztalhossz lemintázása után a sasit újra fel kellett kenni a pappal. Egy nap alatt 150-200 méter vásznat tudott megmintázni. A jól tarkázó legényt mindig megbecsülték (Domonkos 1981, 46.). Ha a pontatlan illesztés következtében az egyes lenyomatok között hézagok látszanak, utcás a mintázás. Ez selejt és a műhely szégyene a vásáron (Domonkos 1981, 44). Ha még a tarkázásnál észreveszi a kékfestő, hogy a mintafa elcsúszott, többletmunkával elkerülheti ezt: ha savas vízben lemossa a papot a vászonról, megszárítja, keményíti és újra mintázza az egészet. A megszáradt mintázott végek a festőszobába, a kipa-szobába kerültek. Itt helyezkedtek el a földbe süllyesztett a mintegy 3,5 méter mély, 1,3 méter átmérőjű, régebben tölgyfából készült, vastag vaskarikákkal összeerősített kádak, amit a cement elteijedésével felváltottak a betonmedencék (Domonkos 1981, 46. szerint hajdan vízálló vörösfenyőből is készítették). A négy kipával dolgozó Polónyiműhely az 1950-es években már csak kettőt használt (vö. Domonkos 1978-1979, 230.). A kipa fölött kenderkötéllel csigára felerősítve volt egy kör alakú, 5 cm 248