Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)
Flórián Mária: Polgárosodág a 18. századi magyar közrendű férfiak öltözködésében. A mellény
német szabók 6 2 árszabásai is rendszerint ezzel a tétellel fejeződtek be: „Egy fein laibl varrás." 5. Az árszabások segítségével megállapítható, hogy a 18. században a mellény megjelent a „Nemes és Paraszt Hazi gazdak" által a konvenciós cselédség, a szolgák, béresek számára mesterembereknél méretre készíttetett öltözetetekben is. Bár ebben a században még őrködtek a felett, hogy a nemes és közembert látványosan elválasztó öltözetek ne kerüljenek a közsorsúak ruhatárába, az ebből az időszakból származó, a közrendüekre is kitérő, igencsak kevés hazai adat mégis aránylag korán említi a mellény jelenlétét ebben a társadalmi közegben is. A debreceni cíviseket is kiszolgáló két boltban, 1753-ban például összesen 216 lajbit tartottak, igaz, nem tudjuk, hogy ennek hányad része volt ujjas, illetve ujjatlan (Zoltai 1938, 7). Ugyanebben az időben a kecskeméti iparosok, kereskedők, gazdák és az alacsonyabb állásúak ruhatárában is megtalálható az ujjas és ujjatlan lajbi, ez utóbbi gyakran kis lajbiVént emlegetve, és jelzi a nyugati divat térhódítását (Papp 1930, 29-31). A 18. század második feléből, a 19. század fordulójáról publikált körözőlevelek (Györffy 1929; Molnár 1943; Schram 1964) azt mutatják, hogy az 1700-as évek második felében a lajbit, kifejezetten az ujjatlan lajbit főleg a dunántúli nemes és közemberek használták, és a magyar nadrággal vagy éppen a gatyával együtt viselték. A 19. század elején pedig ujjatlan lajbit „már ott is viseltek, ahol más finom posztóruha még alig terjedt el". A „mellény nem a jómódúak kiváltsága, mint a posztóruha más darabjai", vonta le a következtetést Kresz Mária a reformkort megelőző időkből származó adataiból. A továbbiakban nem is foglalkozott a mellénnyel mint olyannal, ami a vizsgált időszakban már megszokott ruhadarabja volt a falusi férfinépnek. Az idegen ruhafélék közül a mándli terjedésére hívta fel a figyelmet: ez a kihajtott galléros, gyakorta dupla gombsoros ujjas lassacskán átvette az egyre ritkábban előforduló mente, majd a dolmány szerepét, az alatta viselt mellénnyel, a kis mándli\?\ együtt (Kresz 1956, 33, 56-57). A 19. század második felében a somogyi pásztorok vászonünneplőjét például fekete posztópruszlik tette még ünnepélyesebbé, amit sűrű zsinórozás, vitézkötés, átalvető díszített, hátul csüngő sallanggal, vagyis szinte minden olyan ékességgel rendelkezett, ami tulajdonképpen a mentét illette volna meg (Gönczi 1947, 109). A „magyar ruha", a mente-dolmány-szíj as nadrág együttes a 19. század elején, továbbra is a nemesek és a módos közemberek díszruhája maradt. Ekkor azonban a kifejezetten magyar ruhát készítő szabók számára szükségesnek tetszett, hogy megalkossák a magyar ruhának a kurrens divathoz is alkalmazkodó változatait: a „topánkához", azaz száras cipőhöz is illő magyar nadrágot, a rövid 6 2 Xantus János Múzeum ltsz. 56. 63. 8. 1818. Győr, Győr vm. 204
