Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)
F. Dózsa Katalin: A kékfestő az „úri divatban"
miféle egyletre, egyszerűen divatos lett, nem politikai okokból 0, hanem viselettörténeti törvényszerűségek eredményeként. A különböző népviseletek ihlette ruhák az 1960-as évek második felében kezdtek divatba jönni, 7 de egészen széles körben 1968 után és az 1970-es években teijedtek el. A kínaitól az oroszig mindenféle folk-stílus sikeres volt, így az osztrák-bajor dirndli viselet is, amely szintén szívesen használta a kékfestő kartont alapanyagul. Természetesen adódott a magyaros viselet újjáélesztése, de ezen az irányzaton belül is talán a legnagyobb sikere a magyar anyaggá kikiáltott kékfestőnek volt, amelyen most már kizárólag a sötétebb kék-fehér mintázatú rezerveljárással készült, vagy az azt utánzó gyárilag nyomott kartont értették. Terjedésében nem jelentett akadályt az a tény, hogy a nyomódúcos kékfestés eredetileg sem volt „ősmagyar" eljárás, sőt, a cseh, morva, német népviseletnek is egyik alapanyaga volt. Mivel azonban politikai mozgalom nem kísérte, vagy csak nagyon mélyen és áttételesen (a magyar népiség hangsúlyozása), a folk-stílus kedveltsége és divatossága szempontjából a magyarság kizárólagossága nem is volt lényeges. Sikerének titka az volt, hogy a hetvenes években az ún. „romantikus stílusú" kis, apró virágos, pettyes vagy kockás kartonanyagból, fehér csipkedíszítéssel készült fodros ruha szintén nagyon divatos volt, így hát csupán ezeket a modelleket kellett a népinek tartott kék-fehér mintás anyagból megvarrni. Mivel a kékfestés könnyen utánozható volt gyári kartonnyomással is, ezért filléres áruvá vált (1 méter 20 Ft körül volt. akkor, amikor egy liter tej vagy 1 kg kenyér 3 Ft, de egy pulóver, vagy 1 pár cipő 300-500 Ft), s a fehér, méterben kapható csipkedíszítéssel együtt is jóval olcsóbb volt, mint a kézi hímzést igénylő egyéb magyaros forma. így tulajdonképpen többféle divatvonalat lehetett egy, viszonylag könnyen megfizethető modellel követni. Mint már jeleztem, a kékfestő divatjának nagyon széles volt a palettája. Iparművészek fedezték fel, adataink szerint nem csupán követve, de valószínűleg meg is előzve a folk-stílust. Az 1950-es években a nagyarányú múzeumi gyűjtés (elsősorban a Soproni Múzeumban) mellett a Textilmintagyártó Vállalat és a Goldberger Pamutnyomó Gyár mintatervezői is foglalkoztak (Domonkos 1981, 79) a kékfestő mintákkal, mert az akkori politikai vezetés 8 igényelte a népies motívumokat a divatban. 1962-től a pápai Kluge cég üzeme úgy lett múzeummá nyilvánítva, hogy a régi mintákat műtárgymásolatként, eladásra továbbra is készítette. Változatlanul működött jó néhány kisműhely is, mert a vidéki vásárokon 6 Elképzelhető, hogy bizonyos rétegeknél a népies divat favorizálása a rendszer elleni tüntetés egyik megnyilvánulása volt, de széles körben ez már nem követhető nyomon, már pedig a kékfestő jóformán minden családban megtalálható volt. 7 Ez már a harmadik hullám volt, az első az 1910-es években volt, a második a harmincas évek második felében ekkor aratott sikert Tüdős Klára a magyaros modelljeivel, de a kékfestőt akkor nem használták. 8 A politikai indítékok keresését ez is megzavaija, hiszen a rákosista vezetés a népi motívumokat, formákat, stb. az „úri burzsoá divattal" szemben erőltette. 177
