Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)

Verő József: A nagycenki geofizikai obszervatórium: A geomágneses tér mérésének története

Verő József A Nagycenki Geofizikai Obszervatórium: a geomágneses tér mérésének története Az egykori fenyőerdőknek a háborús pusztításból megmaradt néhány fája, egypár hatalmas amerikai diófa mögött a Fertő meredek teraszának tetején, meglehetősen eldugottan épült fel a Nagycenki Geofizikai Obszervatórium. Idegeneket nem nagyon fogad, hiszen a méréseket sok mindenféle tárgy és mozgás zavarja: vastárgyak a mágneses méréseket, az ember, mint kimagasló tárgy, a légköri elektromosság mérését, hogy a még ezeknél is kellemetlenebb lehetőségekről ne is beszéljünk. Külföldön Amerikától Szibériáig, Dél-Afrikától a Spitzbergákig az obszervatóriumot jobban ismerik, mint a környékbeliek, hiszen nemcsak a soproni Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézet kutatói használják tanulmányaikban adatait, hanem gyakran kérnek mások is régebbi időszakokból regisztrátumokat egyes vizsgálatokhoz. Mi a célja ennek az intézménynek, mire lehet használni az összegyűjtött adatokat, a hatalmas mérési anyagot, amely ma már szinte megtölti a Csatkai utcai egykori transzformátorház nyolcszögletű épületét? Az a gondolat, hogy folyamatosan mérni kellene a Föld felszínén egyes fizikai mennyiségeket, először a 18. század végén merült fel. Akkor született meg a ma is használt hőmérsékleti skála a svéd Celsius és mások működése révén, számos természetbúvár mérte naponta vagy még gyakrabban a levegő hőmérsékletét, Budáról is eléggé folyamatos, hosszú adatsor létezik ennek a századnak a végéről. De nemcsak a hőmérsékletet mérték, hanem számolgatták a Nap foltjait, követték a csillagok, üstökösök, bolygók mozgását. Az ilyenféle jelenségek közé sorolódott be a földi mágnestér iránya és erőssége is, csakhogy ez utóbbit nem tudták megmérni. Két helyen össze tudták hasonlítani a tér erősségét, de egyetlen helyen nem lehetett megadni a térerősség számértékét. Alexander von Humboldt, aki délamerikai nagy útjára egész sor mérőeszközt vitt magával, hazatérése után panaszkodott erről barátjának, Gaussnak, aki azután hamarosan elő is állt módszerével a mágnestér mérésére. Annyira fellelkesültek, hogy több barátjukkal együtt sűrű időközökben, naponta sokszor, még éjszaka is mérték a mágneses térerősséget, annak változásait. Ez a fáradságos módszer akkor vált könnyebbé, amikor a múlt század végén bevezették a fotografikus regisztrálást. Még századunk elején is Angenheister müncheni professzor az akkor német kézen lévő Samoában és odahaza szervezett olyan mérést, hogy 10 másodpercenként olvasták le a mágnestű helyzetét napokon keresztül, s ennek nyomán el tudták dönteni azt, hogy vannak olyan mágnestérbeli változások, amelyek az egész Földön egyszerre jelentkeznek. Hasonló módon vette észre 1850 körül Lamont, egy Bajorországban élő, skóciai születésű hugenotta-ivadék, hogy mágnestűje 20 másodperces periódussal leng — ez pedig nem a tű saját lengésideje volt, tehát „természetes" változást észlelt a mágnestérben. Később ezt a jelenséget „elemi hullámnak", majd „pulzációnak" nevezték el. Az elektromágnesség törvényeinek megfelelően az ilyen mágneses változások áramokat is gerjesztenek a földben, ezeket meg lehet mérni, sőt, segítségükkel meg lehet határozni a mérési pont alatt lévő kőzetek elektromos ellenállását. így — a Franciaországban élő Kunetz Géza közreműködésével — született meg a harmincas évek végén az ún. „tellurikus" 431