Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)

Nagy Alpár: Liszt Ferenc és korának eszméi

nehéz körülmények között tengődik, kíméletlenül kizsákmányolják". Székely Júlia úgy vélte, hogy „a lyoni selyemgyár munkásairól írott sorait szó szerint kell idéznünk", mert önarcképéhez tartoznak, „nemcsak a selyemgyári munkásokról, a kor társadalmáról, de a sorok írójáról is hű képet adnak". Lássuk Liszt gondolatait, amiket Franciaország egyik legnagyobb ipari centrumában fogalmazott! „Amikor elhagytam Berr>1 (Közép-Franciaország egyik tartománya! —N. A.), ahol olyan vonzalmak szűk körében éltem, amelyeket 'önzőknek' volna kedvem nevezni, annyi örömet okoznak! —Lyonba mentem, s egyszerre oly szörnyű szenvedések, olyan kegyetlen nyomor közepett találtam magam, hogy fellázadt bennem az igazságérzet s kimondhatatlan fájdalmat okozott nekem. Barátom, micsoda kínszenvedés összefont karral nézni az egész lakosság hiábavaló küzdelmét a nyomor ellen, amely a testekkel együtt a lelkeket is megőrli! Látni az öregséget pihenés nélkül, a fiatalságot remény, a gyermekkort öröm nélkül! — valamennyit bűzös odúkba zsúfolva, amint irigylik maguk közül azokat, akik ki nem elégítő bérért a pazar jólét, s a tétlenség feldíszítésén dolgozhatnak... Mert — ó sors kegyetlen gúnya! — az, akinek nincs hová fejét lehajtania, készíti két kezével azokat a pompás kárpitokat, amelyeken a gazdag ember elpuhultsága szendereg; az, akinek csak rongyai vannak, hogy meztelenségét eltakarja, szövi azokat az aranybrokátokat, amelyekbe a királynék öltöznek: s azok a gyermekek, akikre édesanyjuk sohasem mosolyog, ott állnak a szövőszék mellett, amely fölé ő hajol, fénytelen szemekkel merednek az ő ujjai alatt születő arabeszkekre és virágokra, amelyek a földi hatalmasságok gyermekeinek szolgálnak majd játékszerül. Ó. kemény törvénye a szociális végzetnek! mikor töri már össze a harag angyala a te érctábláidat? Könnyek, sóhajok ti, a nép nyögései! mikor töltitek már meg színültig azt a szakadékot, amely ma még elválaszt bennünket az igazság birodalmától? A szeretet hiányában, amely nem tudott utat törni a szívünkbe, legalább az alamizsna tört utat szokásainkba. Lyonban, akárcsak Párizsban vagy akárhol másutt, abban a pillanatban, amikor a nyomor túllép a hallgatag megegyezés által neki szabott határokon, általános felszólítás megy minden vagyonhoz; dicséretre méltó buzgalom mozgat meg minden társadalmi osztályt; ezer ötletes eszközt találnak fel, hogy megcsalják a fösvénységet: a gyűjtés ezerféle jelmezbe öltözik, s még a szegény ember rossz ágya javára rendezett ünnepélyek és bálok bántó ellentététől sem riad vissza, hogy a hiúságtól és az élvezet vágyától csikarják ki azt, amit nem kapnak meg az emberszeretettől. A legelegánsabb nők latba vetik szépségük hatalmát, s keresztény kacérságot fejtenek ki. A leányok, a munka és a jótékonyság kettős törvényének engedelmeskedve, arany-gyöngyökkel szórnak tele kasmir-erszényeket; a férfiak bizottságokat alakítanak, s egész napokon keresztül komoly képpel vitatják meg a csillárok számát vagy a függönyök színét, amelyek az ünnep fényét emelik. Kérem, uraim, szaporázzák egy kissé filantropikus vitáikat, mert éppen az imént, küszöbük előtt esett össze egy végképp elerőtlenedett aggastyán, s adta el leányát egy anya. De azért nem akarom azt mondani, hogy ez a jótékonykodás nem jó —hogy nem nagyon jó. A jót akarni majdnem annyi már, mint a jót cselekedni. Megmondani a szűkölködőnek, hogy gondolsz rá, már enyhít szenvedésén; az emberiség gondolatát vegyíteni önző örömökbe, ez már sok — talán minden, amit ma tehetünk. Ezért mindig kötelességemnek tekintettem, hogy jótékony mozgalmakhoz minden alkalommal csatlakozzam. Csakhogy aztán, a jótékonysági hangversenyeket követő napon, amelyeken részt vettem, láttam, hogyan büszkélkednek, hogyan dicsekednek az ünnepély gazdái a nagy bevétellel; én meg 308