Környei Attila – G. Szende Katalin szerk.: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. A Soproni Múzeum kiadványai 2. (Sopron, 1996)
Szakái Ernő: A soproni Pék kereszt középkori geometriája
Szakái Ernő A soproni Pék kereszt középkori geometriája A Deák téri múzeumnak a Csatkai Endre utca felé néző kertrészében áll félezernyi évet megélt középkori emlékünk, az ú. n. Pék kereszt. Múzeumi elhelyezésének, idekerülésének történetét a Soproni Szemle XIII. 1964. 3. számában részletesen ismertettem. írtam az 1960-ban történt súlyos károsodásáról, a ledőlése utáni állagállapotáról, leírva részletformáit. Fotókkal és egy felmérési-rekonstrukciós rajzzal az eredeti állapotot ábrázolóan illusztráltam írásomat. Az említett rajz jelenleg az Országos Építészeti Múzeum tulajdonában van, két olyan befejezetlen rajzzal, melyeken azt a geometriai módszert vázoltam fel, amilyet a középkori tervezőkivitelező kőfaragómester alkalmazhatott tervének elkészítésekor. Köztudott, hogy a színvonalas gótikus építészeti tervezést és a kőfaragók műhelyrajzait az építőpáholyokban a geometriai szemlélet uralta; és így volt ez még a céhek korában is, a reneszánsz és a matematika térhódításáig. A Pék kereszt egy kőfaragómester által tervezett és kivitelezett építészeti műalkotás, mely a maga nemében egyszerűen tökéletes, magában hordozva egy későközépkori alkotás minden titkát. A geometriai szerkesztések jelentőségére és elvont szépségére már kőfaragóinas koromban felfigyeltem, és ezen érdeklődésem iskolai és szakmai tanulmányaim alatt is állandóan fokozódott. A kezdetekkor ezt az akkori iparos tanonciskolában a kiváló Sípos tanár úrnak köszönhettem, aki a szakrajzot tanította. Az első igazi szakkönyvet is itt kaptam, szorgalmam és jó viseletem jutalmául; a számos szövegillusztráló ábrával ellátott Bossányi: „Építészeti alaktan" c. könyvét. így aztán nem csoda, hogy szinte egyidőben tanultam meg ívelt törzsű toszkán oszlopot faragni, és ismerkedtem a „modul" szerepével és az entázisszekesztés módszereivel. A kőfaragómesterségnek a Budapesten végzett iparművészeti és képzőművészeti tanulmányi éveim alatt sem fordítottam hátat, és római ösztöndíjasként is faragtam egy Szent Kristóf szobrot, mely ma is ott áll az Accademia d'Ungheria kis fiiggőkertjében. Már a negyvenes évek végén bekapcsolódtam a műemlék-helyreállítási munkákba, és az ötvenes évek elejétől kezdve már teljesen „műemlékes" lettem. Most már a rám bízott feladatok szakszerű elvégzése érdekében is szükséges volt, de a múlt mesterségének felderítésének vágya is arra vezetett, hogy behatóan tanulmányozzam a középkori kőfaragvány-kompozíciók műhelygeometriai módszereit. Kutatásaimnak aránylag gyorsan látható és értékelhető eredményei voltak; de a nagy áttörésre Visegrád adta a lehetőségeket, és hozta meg a középkori geometriai módszerek gyakorlati alkalmazásának elismerését. A sorban az első a visegrádi királyi palota negyedik, legfelső teraszán állott vörösmárvány falikút rekonstrukciója volt. 1959-ben publikáltam a munkát „Mátyás király oroszlános díszkútjának rekonstrukciója" címmel, a Művészettörténeti Értesítő VIII. 4. számában. A második ennél jelentősebb volt, a Salamon-torony földszintjén elhelyezett kútház, melynek munkáit „A visegrádi Anjou-kori királyi palota gótikus kútházának rekonstrukciója" címmel publikáltam a Magyar Műemlékvédelem 1969— 1970. évkönyvben. Ezt követte az Anjou címeres falikút, melyet Mátyás bontatott el, és előképe volt a oroszlános falikútnak; Budapesten, a Nemzeti Múzeumban látható, és a 113
