Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)

REKESZTŐ HALÁSZAT - 1. KÜRTŐ

megy bele. Amit mi csináltunk az sokkal jobb volt, mert a kotrocák és a fej világos volt mindig és a kapukat is egymással szembe heleztük el, így a hal biztosan bejutott a fejbe. A régi kürtőn a kapuk, a nyelvek, nem egymással szemközt voltak, ezért abból a hal könnyen kicsovadt"

9'

2 Ebből láthatjuk, hogy a régi formák készítését egyrészt a kapuk könyökös elhelyezkedése, másrészt a fej és a kotrocák sötétsége miatt hagyták abba, és helyette a már bemutatott típusokat készítik és alkalmazzák, amik a pontyfogásra sokkal célszerűbbek. Ezek után önkéntelenül is felvetődik néhány kérdés, melyeket - még mielőtt a kürtő részletesebb ismertetésére, történeti fejlődésének és összehasonlító-anyagának behatóbb elemzésére rátérnénk - feltétlenül tisztáznunk kell. Ezek a következők: 1. Vájjon a manapság alkalmazott egyenes elrendeződésű kürtőtípusok, a Herman Ottó által bemutatott múltszázadi könyökös típusnak a továbbfejlődött, s egyben leegyszerűsített formái? 2. Vagy a mai típusokat már a múlt században, a könyökös kürtő használatával egyidőben (azzal párhuzamosan) is alkalmazták? 3. Melyik a régebbi és melyik az újabb? 4. Melyik az alaptípus és melyik a változat? 5. Melyik alkalmas pontyfogásra és ennek megfelelően melyik a pontyfogó kürtő és melyik nem? Ezekre a kérdésekre kellő adatok hiányában bizony elég nehéz válaszolnunk. A régi leírásokból ugyanis általában csak azt a tényt sikerül megtudnunk, hogy a kürtőt, mint halfogóeszközt itt is alkalmazták de hogy ennek milyen volt az alapformája, milyen részekből tevődött össze, hogyan volt leállítva, stb. arra már nem kapunk feleletet. így van ez pl.Mikulics Markónak Nádasdy Tamáshoz 1556-ban írott levelében is, melyből csupán csak annyit tudhatunk meg, hogy a jelzett esztendőben volt talán még száz kürtő is a Fertőn^. Éppen ezért a fenti kérdések tisztázását kénytelenek vagyunk a XVIII. és XIX. századi adatok alapján megkísérelni. A fertői kürtőre vonatkozó részletesebb tájékoztatást ugyanis csak a XVIII. század első feléből kapjuk. Bél Mátyás írja 1730-1740 között: „Van ezeken kívül még Magyarországon olyan módja a halászatnak,mellyel télen úgy, mint nyáron lehet a tavakba halat fogni. Hármas üregű,kosárszerű nádfonatot illesztenek össze. Az egyiket a rusztiak kapnak, a másikat Kaertfaeselnek, a harmadikat Hoffnak nevezik. Mind a három azokhoz a kosarakhoz hasonlít, amilyeneket a várőrző katonák szoktak készíteni. A nád vagy káka szálait sűrűn alkalmazott vékony vesszőkkel valami köralakra szorítják, kb. négy láb szélességben és olyan hosszúságban, hogy a nádszálak kiálljanak a vízből. Ezeket más nádszálakkal összefonva mindkét oldalon sövénykerítéssel hosszabbítják meg, egy magasságra a kosarakkal vagy kertecskékkel, de minél magasabbra tudják csinálni, annál jobban válnak be. Ezeket a kerítéseket a rusztiak Landfachermák nevezik. Ezeket még a Zsugonits Ferenc. 9

3 TAKÁTS Sándor, én. 219. 64