Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)

HALÉRTÉKESÍTÉS

aznap este vagy masnap reggel a kisbíróval kidoboltatták. hogy mikor és hol mérik ki a halat, s annak kg-ja mennyibe kerül. Másnap reggelre aztán mire a vevők megjelentek, a halakat megmosták, sőt kezükkel még egy kicsit meg is hajtogatták, hogy ne legyenek olyan fásultak, majd teknőbe rakták, és vizet öntöttek rájuk, hogy minél szebben mutassanak. A halat leginkább a halászgazda árulta, csak ritkán bízta ezt valamelyik halásztársára, vagy esetleg a feleségére. A halértékesítésnek e módjáról az egyik adatközlőnk a következőket mondja: „Jöttek a vevők, és horták a halat. A legtöbbje azt kérdezte, mikor lesz megint halmérés." Az öreg halászok azt felelték: ,jó vóna azt tudni". Volt ollan is, aki azt mondta: „mérjenek holnap is". Természetes az öreg halászok illenen jót nevettek. Az öreg Balog azt szokta az illeneknek mondani: „azt gondoljátok úgy megy a halászat is mind a krumpli szedés?" A hal hamarosan elfogyott, kimostuk a teknyőt, és megolvastuk a penzt"

2^. A halászgazda aztán a bevétel összegét a naplójába felírta, a pénzt pedig eltette a ládába, vagy skatulába, amiben az értékesítésekből eredő bevételeket együttesen tartotta. Amikor viszont a fogott halat otthon a faluban eladni nem tudták, és a kereskedőknek sem kellett, akkor a halászok családtagjai, az asszonyok vagy nagyobb gyerekek vitték azt a közeli községekbe, legtöbbször csak putonyokban, tarisznyákban, kisebb kosarakban, a hátukon, fejükön vagy a kezükben. Házalták a községeket, vagyis ezekbe beérve sorba minden házhoz beszóltak, s megkérdezték: vesznek-e halat. Ahol kértek, ott gyorsan kimérték a kívánt mennyiséget, s már indultak is tovább a következő házhoz. így adogatták el, s így járták a házakat mindaddig, míg a magukkal hozott hal teljesen el nem fogyott. A szerencsésebb napokon már az első községben túladtak terhükön, máskor viszont 3-4 községben is végig kellett vinniük, míg végre eladhatták.Ilyenkor bizony gyakran megtörtént, hogy a halat szinte féláron kínálták, mert különben nem vették, hazavinni viszont már nem akarták. Ha azonban a banda tagjai közül valamelyik halász lovasfogattal rendelkezett, akkor az eladásra szánt halat szekérre pakolták fel, s azon szállították el az egyes községekbe. Itt aztán egy-egy utcában megálltak, majd a házaknál bejelentették, hogy halat árulnak. A vevőket a szekéren várták, és onnan szolgálták ki, s ezek számától függően rövidebb, vagy hosszabb ideig tartózkodtak egy-egy helyen, majd indultak tovább utcáról-utcára, ill. községről-községre, míg a halat mind el nem adták. A házalással történő értékesítésről, Élő Dezső is említést tesz: „A mester árulta a halat, sőt faluzni is eljárt"

2^, írja a múlt század végére vonatkozóan. Ennél azonban a halászok sokkal előnyösebbnek tartották a piaci értékesítést, mert ott mindig drágábban adhatták el a halat, mint a házaknál. így pl. amíg a piacon 1 kg halért 20 krajcárt adtak, addig a házaknál csak 14-et, vagy esetleg 16-ot. Ezért a fogott halat - ha csak lehetett - puttonyokba, vagy kosarakba pakolva, leginkább a piacra vitték, - a távolságtól függően - gyalog, vonaton, autóbuszon vagy esetleg szekéren. Erre egyik adatközlőnk így emlékezik vissza: „A piharcra mindig korán kellett vinni a halat, mert később már nem igen vették meg. Én még gyerekkoromban is segítettem vinni a halat az apámnak, a szentmiklósi hetipiharcra. Kosarakba zöld fújj közé raktuk a halakat és az egész kosarat egy ruhaval letakartuk. A ruhával együtt vettük a Zsugonits Fereuc. 24

1 ÉLÓ Dezső, 1937. 23. 172