Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)

TAPOGATÓ HALÁSZAT - 2. NYELES VESSZŐTAPOGATÓ - A nyeles vesszőtapogató készítése

így száradhat. A héjától megtisztított vesszőket, melyek hosszúsága 80-90 cm, csomókba kötik - egy-egy csomóba 150 szálat tesznek, - majd négy helyen zsinegei jó szorosan átkötik, hogy ne tudjon görbülni, sőt, ami esetleg görbe, az is kiegyenesedjen. Az így összekötözött vesszőcsomókat a padláson tárolják a feldolgozásig. A tapogató elkészítésére télen kerül sor, mikor a halászok jobban ráérnek, és így tavasszal már kész tapogatóval várhatják az ivást. A tapogatót egy ember készíti, itt nincs szükség segítségre. A már kiszáradt vesszőkötegeket a halász lehozza a padlásról a konyhába vagy a kamrába, ahol aztán megkezdi a munkát. A köteget széjjelbontja, kiválogatja a legalkalmasabb vesszőket, és a munka első mozzanataként a vesszők alsó végét egyenként kihegyezi, hogy majd a használatkor jól le lehessen nyomni az iszapba, s így a halak alul ki ne mehessenek. Azután a tapogató magasságának megfelelően a vesszők felső végét is levágja egyenletesen. „A tapogató magassága - ahogy Zsugonits Ferenc hegykői adatközlőnk mondja - mindig a használója magasságától függ. Kicsi emberé alacsonyabb, nagy emberé magasabb. A tapogató magasságát a halász úgy állapítja meg, hogy leül egy kis székre, alsó lábszárát egyenesen tartja és ollan nagyra csinálja a tapogatót, hogy az a térdéig érjen. Ezt mindig meg kell mérni, mert különben nagy, vagy esetleg kicsi a tapogató magassága. Ezért nem jó az, ha kicsi ember elkéri a nagy ember tapogatóját, mert, ha nagy, magas a tapogató, akkor a halász a sok rádüléssel agyonzúzza, agyonnyomja azt, hamar tönkreteszi"^

9. Ebből is látható, hogy a halász mennyire ki tudja választani a legegyszerűbb és mindenkor könnyen elérhető, de a célnak mégis a legmegfelelőbb „mérőeszközt", nem típusméretekhez igazodik, hanem évtizedes tapasztalatai alapján az eszközt magához méretezi, hogy ezzel egyrészt a saját kényelmét is szolgálja, másrészt az eszközt is óvja a rongálódástól. Az ilyen mérési módszernek megfelelően természetesen az egyes halászok tapogatóinak magassága eltérő, az illető testmagasságának megfelelően: 5560-65 cm között váltakozik. A 65 cm-es azonban már magas, túlméretezett, ebből a halat nehéz kiszedni, egészen rá kell dőlnie a halásznak, amikor a fenekére nyúl és ezzel összenyomja a tapogatóját. Az összeállított tapogató magassága tehát mindig a használója alsó lábszárának hosszúságával azonos. Azonban a vesszők mérésénél és levágásánál a halász 2-3 cm-rel nagyobbra hagyja a vesszőket, mert az összeszerelésnél a hajlítással a vessző ennyivel úgyis megrövidül, és akkor lesz éppen megfelelő magasságú a tapogató. Miután a vesszőket a méretnek megfelelően egyforma nr^yságúra elvágta, 4 vagy 5 helyen (aszerint, hogy 4 vagy 5 drótfonásos lesz-e a tapogató) ceruzával megjelöli minden egyes vesszőn azokat a helyeket, azokat a távolságokat, ahova a drótot majd fonnia kell. Ezt úgy végzi el, hogy a vesszők alsó, kihegyezett végétől számítva 6—7 cm-t mér felfelé, itt megjelöli, - ide kerül majd a legalsó fonás - azután felülről mér lefelé 2-3 cm-t, ez lesz a legfelső fonás helye. Azután az így kijelölt fonáshelyek közötti részt még 2 (ill. 3) egyenlő távolságra osztja szét, ami a középső fonások helye lesz. Ezt a mérést egy vesszőn készíti el, a többit már csak melléje állítja, és ennek mintájára bejelöli a megfelelő távolságokban a tapogatóhoz szükséges összes vesszőt, így pontos, szabályos lesz a tapogató, és a fonás is gyorsabban megy. A fonások helyeinek a vesszőkön való bejelölése után 4 (ill. 5) pár drótszálat köt egymásfölé a halász az asztal lábához, vagy egyéb függőlegesen álló Zsugonits Ferenc. 147