Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)

HAJTÓHALÁSZAT

a zajtól megriadva a háló irányába meneküljenek és ott megfogattassanak. A hajtást, zavarást - a halászandó terület adottságaitól függően - kb. 30-50 méterről kezdi, és közvetlenül a háló előtt fejezi be, hogy a halak a tükörháló zacskóiba, zsákjaiba akadjanak. A halak behajtása után a hálót egyik végénél fogva kihúzza, csomóba összeszedi és vagy mindjárt beemeli a benne lévő megfogott halakkal együtt a hajóba, hogy ott szedje ki azokat, vagy még a vízben elvégzi a kiszedést, és csak az üres hálót teszi vissza a hajóba. (Az előbbi mód gyakoribb, mert így a hal még akkor sem menekülhet el, ha véletlenül kicsúszik a halász kezéből. A halakat bárkába vagy hálózsákba rakja, - kisebb fogás esetén csak a hajó fenekébe, - és indul tovább, hogy egy újabb alkalmas helyen vethesse ki a hálóját. Néha a derékszögben kifeszített háló elé még egy hálót (szintén 17 méteres) is kifeszít a halász, s ezáltal egyenlőszárú háromszög módjára teljesen bezárja a halakat (61. ábra 2.). Erre azonban csak akkor kerül sor, amikor már a halakat egészen a háló közelébe űzte, és ezzel kívánja biztosítani azt, hogy azok onnan el ne menekülhessenek. A hálóval körülzárt területen belül ismét buffogatja, zuhálja a vizet, zörgeti, ütögeti a nádat, hogy az itt megszorult hal a hálónak szaladjon és ott fogva maradjon. Ez a fogásmód vezet el bennünket a második alkalmazási módszerhez, amely hasonlóságot mutat a Balaton déli részén régebben alkalmazott hajtóhalászattal, „...mely „turbókolás" néven járta, s melynek fő szerszáma a turbukháló volt. Ez a turbukháló alapjában olyan volt, mint a kecsegeháló, t.i. két öregszemű tükörháló közé finom, apróbbszemű léhés háló volt fogva..., tehát a háromsorosok közé tartozott. Hossza 10 m., szélessége 1 m., ina ólmos, apacs helyett pedig csak kötélzete volt. A turbukhálóval való halászatot két bödönhajó űzte úgy, hogy a hálóval a kisebb nádüstököket bekerítették, s az iistököt a buklórúddal, mely 4-5 m hosszú volt, meghajtották. A halászatnak ez a módja a nád tövén megfekvő halakra, u.m. csukára es pontyra volt számítva, különösen az utóbbira, a melyről a tóságok halászai országszerte azt tartják, hogy azért fekszik meg a nád tövén, mert az ifjú gyökérsarjakat a szájába veszi és szopogatja"^

6 A Fertőn alkalmazott kistükörhálóval való fogásmód második formája csak az eszköz méreteiben mutat eltérést a balatoni turbókolástól, de szerkezetében (mivel ez is háromsoros, valamint kávafa nélküli) és használati módjában vele csaknem teljesen azonos, amint ez az alábbiakból is kitűnik. 2.1 Apróbb nádszigetek, nádbokrok, kisebb sások, kacsos, hinaras helyek lehalászására is a kistükörhálót alkalmazzák, de ez már 25 vagy 40 méter hosszú és kb. 1 m magas, a halászandó hely nagyságától és vízállásától függően. Ezzel már általában két ember dolgozik, - de szükség esetén egy is tudja kezelni, egy hajó segítségével. A hálót hajóba rakják és indulnak a már előre kiválasztott helyre. Ott egyikük kiszáll a hajóból és a háló egyik végének két fülébe karót dug, aminek segítségével úgy húzza a hálót, hogy a nádszigetet körülkeríthesse vele, míg a másik a hajóból ereszti a hálót, amit a nád, sás tart szépen körbe. A húzó halász a húzás közben folytonosan körbe haladva - a nádszigetet megkerülve - visszaér a kiindulási helyére: a hajóhoz, ott a háló végén lévő karót leszúrja a talajba. Az eresztő halász pedig a háló másik végén lévő két fülön dug keresztül egy karót és azt 18

6 HERMAN Ottó, 1887. 317. 130