Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
M. Kácsor Zoltán: Pó apó búcsúja
M. KÁCSOR Zoltán muzeológus, meseíró PO APÓ BÚCSÚJA (Részlet az „Út a tengerbe" című meseregényből) Miután az öreg halász eltűnt a tengerben, és árván maradt lélekvesztőjét is magával édesgette egy délnek tartó áramlat, Boglárka és Pó apó olyan nehéz szívvel folytatták útjukat, amilyennel alig tudtak haladni. Maguk sem értették, hogy ennek az ismeretlen öregembernek a halála, akinek voltaképp a nevét sem tudták, miért hat úgy rájuk, mintha egy közeli családtagjukat veszítették volna el. De az érzés ellen semmit sem tehettek: kísérte őket, akár az óceánt beborító felhők vihar idején. — Meg tudod nekem magyarázni, apó, hogy mi történt az öreg halász testével? — kérdezte Boglárka, amikor végre szóhoz jutott. — Nem — felelte kurtán az ékszerteknős, aki a szűkszavúságon túl az utóbbi órákban egyébként is egyre furcsább szokásokat vett fel. Alig akart enni, pedig gyakran haladtak el odalent olyan kúszónövényszerű finomságok mellett, melyek utazásuk elején még annyira ízlettek neki, és egyre sóvárgóbban kémlelte a látóhatárt a levegővételeknél. Egy ízben annyira magába mélyedt, hogy Boglárkának úgy kellett visszaemelkednie érte a tenger mélyéről, miután már perceket várt rá odalent. Hiányzott a pici teknős az orra hegyéről. — Mit bámulsz, apó? Talán találtál valamit? — szegezte neki a kérdést boszszúsan, és akkor egyszerre észrevette, hogy a kis teknős szabályosan reszket a vízben. — De hiszen te fázol, apó! — l-i-igen, egy kis ideje — nyugtázta a teknős a vitathatatlant. — Miért nem szóltál? Most mit tegyünk? Boglárka, a bálnává lett kislány, maga volt a tengerből kiemelkedő, kolosszális kétségbeesés. — Az állatvilágban a hideg ellen nemigen lehet mit tenni — dideregte Pó apó. — Itt nincsenek sapkák meg kesztyűk, mint nálatok. Nem hiába növesztenek az északi állatok hájat. — Bárcsak adhatnék neked hájat az enyémből! — sopánkodott a bálnalány. — Hogy fogjuk így a másik Boglárkát megtalálni? — Attól tartok, egyedül kell megtalálnod. Úgy érzem, az én időm itt lejárt. — Miről beszélsz, apó? Csak nem akarsz te is... — Boglárkának elcsuklott a hangja. — Eszem ágában sincs! — tiltakozott kissé megélénkülve a teknős. — Figyelj rám, mert most komoly dolgot kell mondanom. Te voltál a legnagyszerűbb gazdám. Megpróbáltam veled menni a világ végére is, de be kell látnom, hogy ha tovább folytatom az utat, megfagyok, vagy a sós víz fog elemészteni. — Most azonnal kiviszlek a szárazföldre! — határozott Boglárka. — Szállj fel! 91
