Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Banner Zoltán: Szervátiusz Tibor kolozsvári korszaka
KÉP-ÍRÓ Tudva-öntudatlan ez a felismerés és életérzés avatja korunk egyik legjelentősebb szobrászává; a felismerést és életérzést pedig olvasmányélményei és a megélt történelem oltja törekvéseibe. Bezártságunkra (a nyugati életformához mérten: rabságunkra, s nemcsak kisebbségi mivoltunk, hanem az egész Kárpát-medencei magyarság vonatkozásában) fokozatosan ébredtünk az ötvenes évek végé, a hatvanas évek elején; a kitörés útvonalát egyszerre több irányban, de szoros összefüggésben keresi tematikailag (Dózsa, Ady, Móricz, stb.), anyagban (fa, kő, vas) és kifejezésben (vertikális organikus struktúrák: Könnyek oszlopa /., II., Atomfüst és a figuratív Végtelen Oszlop, a Mádéfalvi veszedelem). Ekkor szilárdul meg véglegesen művészi gondolkozásának hármas pillére - ősiség, monumentalitás, magyarság — és lép ki a törzs természetes hajlataival együtt lüktető, bensőségesen érzékletes/érzéki szervátiuszi faszobrászati anatómia, a legendás apai hagyomány köréből, s az új anyagok, mindenekelőtt a kő és a fémek, a korszerű technikai apparátus („először egy tábori kohót szereztem; aztán megtanultam kovácsolni-edzeni a gránitot faragó szerszámokat, 1960-ban állítottam be a hegesztő felszerelést s a csiszológépet..."12), s a legősibb jelek meg a modern szobrászat sugallatával kidolgozza, megszemélyesíti azokat az elveket és elemeket, amelyekből összerakhatja, megszerkesztheti a természeti formákkal egyenrangú, de azoktól lényegileg különböző struktúráit. Fától fáig követhető a nagy fordulat, hiszen a fa anyagát nem tagadhatja ki művészetéből, csupán új, más kifejezési célok szolgálatába állítja, vagyis most már nem követi, hanem uralma alá hajtja a benne/bennük rejtőzködő „egyéniséget". Hiszen a fák még halálukban is (és egész erdőkként is), az ember és az emberi társadalom természetére, léttörvényeire, sorsára emlékeztetnek; szinte vigyázban áll bennük a megelevenedő végzet. Az a végzet/amely a szekérkerék nagyságú vaspánttal koronázott Dózsa-fejben (Dózsa György halála, 1967), a fecskefarkú vésőkkel faragott, tűzzel maratott-égetett Petőfi halála (1973) (3. kép), Petőfi Erdélyben (1974), a Székely Piéta (1978), vagy a későbbi Bartók-kompozíció (1981) és a 301-es parcella (1989) rönkjelüJlt Д i IIUw f 3. kép Petőfi halála, 1973 égetett tölgyfa, 330 x75 x75 cm 62 12 Banner Zoltán, 1964
