Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Banner Zoltán: Szervátiusz Tibor kolozsvári korszaka
KÉP-ÍRÓ Az önfeledt, az európai folyamatokba szervesen és immár az esztétikai modernizáció követelményét szem előtt tartó beilleszkedést újra megtorpantotta Trianon. (Bár, éppen a szobrászatról szólva, jellemző a felhalmozódott, kiáramlásra kész plasztikai kifejezési energiákra, hogy a leszegényedett maradék-országban az érvényesülési lehetőségekkel elégedetlen fiatalok, olyan jelentős tehetségek, mint Amerigo Tot, Schóffer Miklós, Borbereki Kovács Zoltán, Réth Alfréd, Beöthy István, Kemény Zoltán, Etienne Hajdú, Pierre Székely és mások, odakint a nagyvilágban kivétel nélkül az egyetemes modern művészet irányzatmeghatározó, de legalábbis kiemelkedő alakjaivá váltak.) És mégis, a magyar szobrászi etosz, önazonosság kiművelés folytatódik: elég, ha csupán Beck Ö. Fülöp, Medgyessy Ferenc, Bokros Birmann Dezső, Pátzay Pál, Ferenczy Béni, Borsos Miklós, Boda Gábor, Mészáros László munkásságára gondolunk. „Minket leginkább az érdekelhetne, hogy ebben a világban is uralkodik az egyetemes és nemzeti gondolata. Ugyanaz a „stílus" virágzik Szerbiától Svédországig, Angliától Oroszországig; csak nagy művészi korok, talán csak a gótika láttak ilyen közösséget (...); de mint ahogy a gótika a maga közösségében országonként másmás színezetű volt, úgy most is minden nemzet visz valami sajátosságot a közösségbe. Ez a gyönyörű ebben a világban, hogy minden megvan benne, mint az ész világában: pontosan mindennek az ellentéte és a paródiája. A rossz és az abszurdum éppúgy lehet egyetemes és nemzeti, mint az ésszerű és a művészi. S ebben aztán csakugyan egészen európaiak lettünk, mi magyarok az első sorban állunk. Komolyan vesszük a küldetésünket, s itt már aztán összegyűjti az ország minden anyagi és szellemi erejét, hogy helyt állhassunk. Még nagy jövő vár ránk ebben a világban."7 Fülep Lajos az első világháború éveiben jegyezte le ezeket a sorokat, az 1922-es könyv alakban is útjára bocsátott Magyar művészet című, máig alapvető művészetfilozófiai előadássorozatában. Még megérte a háború utáni kibontakozást, sőt sokat láthatott abból is, amit a második Trianon szült — szoborban és lélekben, magyarságtudati Trianonként. De az 1971-es újrakiadásban mégsem tartotta érdemesnek a módosítást, hiszen О is tudta, hogy megállapításai érvényesek, de legalábbis újragondolandóak. Ennek a követelménynek a követésében, s a maga számára kötelező, programszerű megvalósításában tekinthető példaértékűnek Szervátiusz Tibor félévszázados tevékenysége, s paradox, vagy inkább törvényszerű módon; szülőföldjét, Kolozsvárt is azért hagyta el élete delén, hogy az oly sok forrásból, de elsősorban mégis az erdélyi ember kiszolgáltatottságából táplálkozó magyarság-élményét, tragikus sorstudatát a monumentális térplasztika dimenzióiba, állandó nyilvánosságába és szakralitásába örökítse. 7 Fülep Lajos: Magyar művészet. Corvina Kiadó, Budapest, 1971, 76. p. 58
