Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Mattis-Teutsch Waldemar: Levél Almási Tibor barátomnak nyugdíjba vonulása alkalmából
KÉP-ÍRÓ magunkat vele? Inkább az alkotók, mint a műélvezők közé tartozunk, tartoztunk. Tábort váltsunk, és mások alkotásaival szórakoztassuk magunkat? Tovább alkossunk? Van értelme? Egyáltalán volt értelme annak, amit eddig csináltunk? Ez is egy kérdés, még ha költői is, amire a választ nem igen feszegettük eddig. Egyik kolléga, ifjú, húszharminc éves korában alig aludt, hogy ne aludja el az alkotáshoz oly szükséges időt. Miután betöltötte a hatvanöt, nem alkot semmit, nincs témája, nem látja értelmét semminek. Ilyen is van. Mindent a maga idejében, mondjuk most. Amikor az ember negyven éves, körültekint maga körül, és megelégedéssel szemléli, mi mindent is tett. Valahol büszke magára. Miután átlépi, áttöri azt a bizonyos "hangfalat", (Schallmauer-t) a hatvanöt, rájön, hogy a sok tett viszonylagos, félévszázad alatt mindenki sokat cselekszik, tesz-vesz. Jót, rosszat, fontosat, hiábavalót... Nehéz mérlegelni, mi volt a több, mi a kevesebb. Bölcsebbek, tapasztaltabbak lettünk? Mi a bölcsesség a mai világban, mi a tapasztalat? Itt vannak gyerekeink, unokáink (már ha vannak), bölcsességünket, tapasztalatunkat át tudjuk nekik adni. Szükségük van rá, egyáltalán érvényesek-e még az általunk levont következtetések? Életünk utolsó szakaszába léptünk. Kezdünk félni az újtól? Elveszett az önbizalmunk, másokban sem hiszünk már? Tervezni inkább tervezgetünk, és már nem az örökkévalóságnak, öt-tíz évre előre talán, hisz annyi minden jöhet közbe. Tetszik, nem tetszik, elfogadjuk, nem fogadjuk el, nem változtat a tényeken, sem a helyzeten. Szerintem Tibicim, mi ne tegyünk fel kérdéseket, vagy ha mégis, óvakodjunk megválaszolni azokat. Lustálkodni is meg kell tanulni. Állítólag. Anyámnak volt egy versikéje az emberi életről, ami valahogy így hangzott: "Egy* ég* kegy* Tíz, mézes cukros íz, Húsz, szív a szívhez húz, Harminc, minden zugban kincs, Negyven, semmi sem lehetetlen, Ötven, elindulsz a ködben, Hatvan, a búcsú kibírhatatlan, Hetven, elindulsz a menetben, Nyolcvan, kilencven, száz, nem vagy sem könny sem gyász." Korábban túl gyerekesnek tűnt, aztán követni kezdtem a sorokat, még ha mind szomorkásabban is hangzottak, de valahol erről van szó. Sok szeretettel ölellek, és fel a fejjel... mondom. Waldi 34
