Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Varga Attiláné Veronika: Dramatizált múzeum
KÉP-ÍRÓ „Maga a kiállítás elsősorban tudatépítésre törekszik, és ezzel térben és időben messze túlnőhet a kiállítás keretein; az információ beépül a személyes tudat tartományába; idővel azonban többnyire elvész a kommunikációs hídhoz, a kiállításhoz való kapcsolódása. A hatáskeltésnek az a feladata, hogy megfelelő nyomatékkai kifejezze a kiállítás gondolati tartalmát, és imapulzust teremtő élménnyé, majd konzerválódni képes emlékké váljon." (Gergely, 1979. 101. p.) Ebben az értelemben maga a kiállítási egység a darab, amely a kurátor gondolatait sugározza felénk. Ez a kísérleti nézőpont segíthet-e abban, hogy a történeti kiállítás oktatásban való felhasználását a drámapedagógia milyen módszerekkel tudja támogatni? Ahhoz, hogy a Gergely István által megfogalmazott élmény és tudás létrejöjjön, szükséges a korosztálynak megfelelő pedagógiai módszerekkel való élménykeltés és feldolgozás. A múzeumlátogató közönségért folytatott mindennapos harc számos vizsgálatot, kérdőíves kutatást, fejlesztést és kiállítási újdonságot eredményezett már, mégis egy település állandó kiállítása természetszerűleg az egyre csökkenő látogató számra ítéltetett. Mi kell hát ahhoz, hogy felkeltődjék a vágy egy történeti kiállítás megtekintése iránt? Tanárokkal, felsőoktatásban tanulókkal beszélgetve sok általánosítás hangzik el a mai felgyorsult korról, az informatikai világunkról, az on-line kapcsolatokról. Többek kérdezhetik, társadalmilag milyen folyamatok lehetnek felelősek azért, ha nem vagyunk kíváncsiak a régi társadalmakra? Mi oltotta ki az emberekből, kioltódott-e a diákokból a régi kultúrák, szokások megismerése? Készen kapjuk a televízióban? Millió képet látnak gyermekeink, mire felnőnek és minden megvehető, ezért nincsenek álmok, mesék, történetek, balladák? - hangozhat a tipizált válasz. Ha egy elhagyott házban járunk (mert hát szinte mindenkit vonz egy üres, öreg ház), azonnal felébred, elindul bennünk egyfajta múltfeltáró folyamat, mint egy detektívnyomozás: kik voltak itt, kik éltek itt, hagytak-e hátra valami értéket? E ház ablakában hagyott bonyhádi pöttyös bádog bögre is számtalan változatot kreál elménkben, tán még ittak egyet utoljára, tán siratták, hogy itt felejtődött, egyszerűen elgondolkodunk rajta. Ennél meghatóbban ritkán tudjuk tetten érni korunk emberének közösséghez való ragaszkodását, az emberi sorsra, múltra való nyitottságát. Hát mégis kíváncsiak vagyunk a régi emberekre, emberi közösségekre! Nézzünk körül egy vasárnapi ócskapiacon, a szemlélődőkön, vagy a múzeum raktárába beengedett kutató lelkesedésén. Ott van az a leplezhetetlen lelkesedés. A múzeumi kiállítás ennek az emberben lejátszódó folyamatnak a szentélye, kincseskamarája, még ha e jelzők ellen már fogalmaztak is meg kritikákat. A múzeumi kiállítás, a múlt megismerésének ünnepi színtere kellene, hogy legyen, ezt szeretném elérni egy kiállításban! Ezt a hatást el lehet érni? A kiállítás, a műtárgy és annak nézője között egy különös, néma párbeszéd keletkezik, kell, hogy keletkezzék! Ha a múzeumi térben, adott időben párbeszéd keletkezhet, felmerül a kérdés, segít-e a folyamat meg-210
