Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
Szalai Zsolt: Széthullás és ittlét
SZALAI Zsolt filozófus, esszéíró nak polifonikus daljellegét mutatják. Az intertextusként, parafrázisként is beépülő vers- és dalszövegek, poénok mint előállított, használatba vett dolgok állnak össze szövegegyüttessé: „az összhangzat után, / (tremolókar, torzító, két lábdob, / pincebasszus - garázsmély) / kolhozba tereled kincseid és / nincseid száradó torokkal nézed" (Mert hang és áldozat itt minden). A különböző beszédmódokkal, szövegtípusokkal való találkozás nem „egyszerű" interpretációs feladatként jelent kihívást az értelmező (hiszen a költő is az) számára, hanem annak felismerését, megértését feltételezi, hogy ezek között, ezekben a szövegekben létezik, esetleg maga is szöveg, illetve szövegek együttese. Mindenesetre a szövegeket határozott intencionális gesztusok szervezik úgy, hogy az előzetes lét-bírás, a magától értetődőség felszámolódjon. Bármilyen előállított szöveg „a kinézetére tekintettel szólíttatik meg"6(ez a kinézet lehet akár fonetikai és morfoszintaktikai tulajdonság is), és az alkotásban, mint explikátum, poétikai alkotóelemmé válik.7 A világra hanyatlásban meghallott szövegelemek mint megszólított m/-k (logosz), a szerző által birtokba vett lényegekként (úszia) őrződnek meg. A disintegration már címében is utal a széthullás tendenciájára, amelyet Heidegger nem mint objektív történést, hanem mint „intencionális miként"-et értelmez. A világról/ban történő gondoskodás, annak gondbavétele nem csak úgy, közömbösen zajlik, hanem egyfajta hajlandóságból következik. A világra hajlás, a benne való feloldódás, a világ általi sodortatás hajlama „az élet önmagától való eltávolodására, a világba való hanyatlásra és önmaga széthullására irányuló valamely faktikus alaptendenciájának kifejeződése."8 Ez a hanyatlás egyszersmind végzetszerű vonzódás is, olyasféle, mint aminek eredményeképpen megszülettek „az emberi ittlétnek valamilyen elérendő tökéletességében és mennyei természetességében való elképzelései"9; de olyasféle is, mint a hétköznapiságba való süppedés, az önelvesztés igenlése, egyfajta utolsóemberesedés. Mindkét esetben „az élet (...) önmaga elvétésének lehetőségei felé nyit utat"10 11, de mindig ott van az is, ami elől menekül, a halál, a végesség tudata, amellyel szemben az élet gondoskodó tevés-vevése, mintegy a hanyatlás ellenmozgásaként válik értelmezhetővé, „hogy az élet ne menjen veszendőbe"11. Az élet ekképpen időiesül, s válik egzisztenciává. „Az existencia lehetősége mindig egy konkrét fakticitás lehetősége, mint az existencia lefolytatásának mikéntje az existencia időiségében. (...) Az existencia önmagában csak a fakticitás kérdésessé-tételének véghezvitelében, 6 ld. mű 29. p. 7 Mint pl. a zaum az orosz formalistáknál. Ld. Hlebnyikov Zangezi c. verse 8 ld. mű 1 3. p. 9 Uo. 10 ld. mű 15. p. 11 ld. mű 17. p. 173
