Kücsán József - Perger Gyula: Győr-Moson-Sopron megye népművészete (Győr, 2002)

Balázs György: A gazdálkodás tárgyai, a ház körüli munkák díszített eszközei

gyaikat, illetve, ha azok formai jegyeik, díszítésük okán említésre valók. Ezeket követően térünk rá a szorosan vett mezőgazdasági munkák, az állattartás és a növénytermesztés állandó munkáinak tárgyaira. Itt is a gazdálkodási ágak felől közelítünk, s a ló-, szar­vasmarha-, juh-, sertés-, baromfitartás tárgyai mellett a rétgazdál­kodás, szorosan vett földművelés, kézi- és ekés talajművelés, ga­bonatermesztés munkái, a vetés, aratás, szemnyerés, gabonafeldol­gozás, szőlőtermesztés, borkészítés díszített tárgyait mutatjuk be. A megye egyes területein történeti, gazdaságtörténeti, természet­­földrajzi meghatározottsággal más és más foglalkozási módokat találunk. Aranymosás A Szigetköz és a Csallóköz Duna menti településeire jellemző volt még századunk első évtizedeiben is az aranymosás, „ arany ászás”. Az Alpokból érkező Duna Szigetközben lerakódó hordalékából már a rómaiak is mostak aranyat. Honfoglaló őseink hosszú vándorlásaik alatt ismerhették meg az aranyászás mesterfo­gásait. Korai gyakorlásáról királyi okleveleink tanúskodnak, majd évszázadokon keresztül hol királyi monopólium volt, hol pedig sza­baddá nyilvánították az arany kinyerését. Az ásványi, lipóti, sző­­gyei és nagybajcsi aranyászok hármas-négyes „bokorban ” dolgoz­tak, évi keresetük a 19. század végén 200-300 forint körül volt. Ha bevették magukat a szigetvilágba, hetekig kinn éltek, gyűjtögető, pákászó életmódot folytattak, halat, madarat, madártojást ettek, va­don nőtt füvekből főtt „aranyászteát” ittak. A Dunát Linztől Mo­hácsig bejárták rozsdavörös aranyfövenyt keresni, de elkalandoztak a Vágra, Garamra, sőt a Marosra, Drávára is. Az aranyász élet vé­gét a Duna szabályozása jelentette, egyre kevesebb lehetőség adó­dott rá, sokan fel is hagytak vele. Az utolsó ásványi aranyász 1940- ig folytatta mesterségét, tőle gyűjtötte Timaffy László az aranyászás technikáját. (Timaffy 1980 a) Az aranyászás eszközei igen egyszerűek: háromlábú mosópad, vessző- vagy nádfenekű sa­­roglya, deszka, posztó, meringülő, arany ászsajtár és a „szérke” (csónak alakú faedény), amelynek fenekén visszamaradtak az aranyszemek. A tisztításhoz - foncsorításhoz - sem kellett speciá­lisan erre készült eszköz, jó volt a használt csupor, cseréptányér, a rovátkolt lúdtoll, a gyolcs zacskó, az égetőkanál. Az aranyszemcsé­ket tartalmazó homokból hosszú, aprólékos munkával választották ki az aranyat. Higannyal keverték, gyúrták, majd kanálban olvasz­tották, vigyázva, hogy túlságosan meg ne bámuljon. Ezt az olvasz-231

Next

/
Oldalképek
Tartalom