Kücsán József - Perger Gyula: Győr-Moson-Sopron megye népművészete (Győr, 2002)

Filep Attila: Építkezés

4.51. Faragott ágasfa fes­tett díszítményei. Nyalka, Kossuth u. 69. Filep Antal felvétele 2000. ácsmesterségben megszokott, egyszerű vonalas motívumokkal ki­sebb szakaszokra tagolták. Többnyire „X” alakú, vésővel beütött elemekből róttak szalagszerűen futó mintázatot, amit a szemlélődő tekintet jól észrevehetett. Az ágasok homlokfelületén viszonylag magasan, a felső vége előtti harmadban vésett, faragott keretben be­véshették az építés évszámát, az építtető gazda nevének kezdőbetű­it. Az ágasok olykor az egykorú festés maradványait is megőrizték. A hangsúlyos metszett, vésett, faragott felületeket vagy kontúrjukat vörös okkerrel festették, hogy kiemeljék a formákat. (4.48., 4.51.) Az ágasok teljes felületét eredetileg sem nem meszelték, sem nem mázolták. A barnás, feketés vagy napszíta szürke felületű gerenda mintegy ellentéte volt a gondosan meszelt homlokzatnak, ami szer­kezeti hangsúlyt biztosított. Az ágas talaj közeli végét, ha már rom­­ladozott, rendszeresen meszelték vagy mázolták, hogy korhadását lassítsák, a nedvességtől valamelyest védjék. Olykor a házvéghez - az ágas és az udvar felé eső falsarok közé -, agyagból padkát rak­tak, ahová kiülhettek, ha idejük engedte. (4.52.) Az ágasfás tartószerkezet közvetlenül meghatározta a lakóház építészeti képét is. Ahol korábban az ágasfás tartószerkezetű, sze­lemenes tetőszék volt általános, az utcai homlokzaton csak egyet­len, aszimmetrikusan elhelyezett ablakot építhettek be. A 19. szá­zad végéig, 20. század elejéig az ollóágasos és az állószékes tetőze­­tű épületek is többnyire fenntartották az aszimmetrikus, egyablakú utcai homlokzat építés normáját. (4.1., 4.25., 4.48-49., 4.52.) A 20. század első harmadától a házak felújításainál egyre gyakrabban ket­­tősablakúvá alakították át az utcai homlokzatokat, mivel ezt városi­asabbnak tartották. A tetőszék tartószerkezete nemcsak az utcai ab­lak elhelyezését határozta meg, de közvetve hatott a szoba berende­zésére is. Hagyományosan mindig az utcai és az udvari ablak ten­gelyeinek metszésében jelölték ki a lakószoba asztalának helyét. A sarokpad és az asztal megkívánta a sarkos berendezést. Az ágasfás, szelemenes tetőszék Kelet-Közép-Európában és a tágabb környezetében valaha a legelterjedtebb tetőszerkezet volt. Kisalföldi, tömeges fennmaradása és igényes, barokkos formakép­zése európai összevetésben is figyelmet érdemel. Ma is látható em­lékei néprajzi, építészettörténeti értékük okán, feltétlen védelmet kívánnak. A kisalföldi házak megjelenését esztétikai értékét alapvetően meghatározták a tetőformák. Szinte kivétel nélkül mindig nyeregte­tőket építettek. A 19. végén, a 20. század elején a legarchaikusabb házak között nem volt ritka a farazatos, lekontyolt tető. Pálos Ede és diákjai Győr környékén is megörökítették néhány példányát. Csatkai Endre és Dömötör Sándor a megye déli szegélyén, Mihá-126

Next

/
Oldalképek
Tartalom