Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

édesanyám az ágynak esett a szomomságtú. Ottand át mán a halál küszöbin' csak a parancsszót várta, mikor kilincsűjjön. Czudarság vót a Galamb Imre dogába. Az öreg Zsótért kenyerezte le. Ammeg kapott rajta, hogy Galamb familiához varhattya a lányát. Az öregek osztán összeboronáták a fiatalokat. Eszter vonakodott, a pap előtt nem mondta ki az igent. Mit gondoltak az ű akarattyával, mit tehet egy gyönge lány az erősek ellen ? Könny áztotta az arczát kézfogókor, könny mosta azt fehírre, mikor a szentegyházba líptek. Olyan lölkösen beszít a gyerek, mintha predikácziót mondott vóna. Közelebb csúszott hozzám, a szemembe nizett. — Szeretsz, Flóri ? — Slófom vagy, sose vitettél. — Neked elmondok mindent. Tudom, hogy te nem szólsz meg érte s nem mondod, hogy gyáva legíny vagyok, ha megcselekszem azt, amit akarok. — Nem én ! —• Flóri ! én elveszem az Esztert. Nevettem ; a szomszídos ágyba szinte fölrezzent a Kránicz gyerek. — Elveszed ? Hiszen ura van. — Elválik tűle. — Uttesz, mint az urak szoktak ? — Hát uttesz ! Te, Flóri ! arany annak a lánynak a szíve. — Ha arany lett vóna nem marta vóna meg a rozsda. — Tisztítótűzbe vót. Megerősödött az akarattya, a maga komendánsa lett égiszen. Még az esküvő naptyán ott hattá az urát. Az aptya elakarta kergetni : Inkábbb szógálónak megyek, mondta Eszter, semhogy a Galambok portájára tegyem a lábamat. De a szígyen, a csúfság — kérlelt^ az aptya. Mit a sz.ígyen, meg a csúfság ! vetette oda Eszter, ölig szígyen, ölig csúfság vót az, amit idesapám cselekedeti. Odadobott olyannak, akit utálok mint a bűnt, akinek irtózom az érintísitül. Visejje most apám uram a szigyent, én mán ölöget megszenvettem. — Kitű tanúta ezeket az a leány ? kérdeztem Sándort. Valamit motyogott erre Klára Sándor az ü utósó levelirű, akit az esküvő naptyán vitt Zsótérékhoz a posta. A többit eldugdosta elülle az aptya, de ehhez az egyhez hozzágyutott. Talán az keseríthette el szegíny leányt, hogy hetek óta nem látta mán a katonasorban sínylődő Klára Sándor kezeirását, a Sándorét, aki. a azt hiresztetik Galambék szíltibe-hosszába, hogy valakivel összeatta magát a városba s most nem tud tűle szabadúnyi. Talán daczosságbú, talán megbántott szivének tenger keserüsígibe tette azt a leány, hogy magára őtötte a menyasszonya ruhát. De az az utósó levél főnyitotta a szemeit. Ilyesfélit mondhatott Klára Sándor, mikor osztán tovább szűtte a beszídgyít : Az ura öt izben is ott járt érte. Kért, rimázkodott, fenyegetődzött. Semmise hasznát. Az öreg Zsótér kérdezte : — Micsinájjak vele fiam-uram ? — Vergye meg, kiabát tajtékzó haraggyába Galamb Imre. Az öreg Zsótér lehajtotta szomorúan a fejit. — Dehogy verem meg, fiam-uram. Meg vert engem mán az Isten. Osztán, hogy az én esetemet hírűtek, főzúdút az egísz falu. Galambokat kárhoztatták mind s az öreg Galambnak mit vót mit tennyie elatta a sessióját s elkőtözött a falubú. A tisztelendő ur javata ezt neki, ű ígérkezett arra is, hogy kijárájja a mi ügyünket. Mikor ágyban fekvő beteg vót az anyám, kétsigbeesve azon, hogy a elveszejti az egyetlen fiát, az ágy lába előtt naphosszat ott térdet Eszter s imádkozott az én szülém iletiért. Gondozta, mintha a maga ídesannya lett vóna, neki köszönhetem, hogy a temetőnkben nincs most több egy fejfával. Azok a könnyek,