Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

vót, abba bujt bele, aki komiszat viselt, azt puczovágatta, hogy elmondhassák az otthunváíók : •— Nini, iskátyulyábul vettik ki a legínyt ! Hosszú nyóez napig nem hallanak azok trombitaszót, más veti meg az ágyukat, ük csak uraskonnak, esznek, isznak, duhajkon nak, nagy ámilkodására a rokonyságnak. De micsinyának azok, akiket visszafogtak a kaszárnyába? Hát azok sem aggságoskonnak ? vagy legalább teszik magukat. Nyócz napig nekik is dinczfrei. Extra menázsit tahinak a szakácsok. Jó zsiros husievest, több tésztát, meg egy darabka pecsenyét kapnak. Eddig csak a csuszpájzon vót hus, most külön is kerül. Osztán az alvást is megtoldhattyák valamivel. Kong az ürességtül a kaszárnya, elvítve akad csak itt-ott egy ember, a tiszturak jórésze is máshun tőtti az idejit. Ki is kivánkoznik közölük ilyentájt a kaszárnyába ? Osztán azt is megcselkedheti sátoros ünnepeken a katona, hogy abba a templomba megy imádkozni, akibe akar. Máskor nem válogathat benne, az előtt az oltár előtt térdel, ahova komandirozzák. Elment minden jó kamerádom, csak a Pörge Józsi maratt velem. Sok vót a rovásunkon, itt marasztat bennünket a kapitány ur. Szíp fehír hó nyújtózkodott a házak tetejin. Csöngős szányok szalattak s hogombóczczal dobáták egymást a gyerekek. Híttam ? Józsit, mennyünk. Megpeniszledik az ember ottand a falak között, nem árt ekkis szellőztetis. Kerestük a napost, hogy annak rendi és módgya szerint jelentkezzünk, nem akattunk rája. Talán átugrott a szomszid botoshoz ekkis vigasztalóra, mer hej, nehéz ilyenkor a din ezt ! Bejártuk a várost. Alig vátottunk szót egymással, csak a fogaink között a virgólia vót híradással arrú, hogy mink is ünnepelünk. Hogy leereszkedett a sötitsíg, kigyúltak a lámpák az uezczákon. A botosok telirakták a nagy üvegtáblák környíkit. Vót ott mindenféle, szemnek, szájnak teczező. Hónap után mán üres lesz az auszlóg, mind elviszi a kis Jézus. Vártam, hogy mikor lűnek ; hiába vártam, nem lűttek. Minálunk kiáll a katonaviselt ember az uezczaközepire, osztán elsüti a fujtásos pisztolyt. Osztán elkezdenek pattognyi az ostorok s az asszonyok az ablakba teszik a mécsest. Nagy nagy tarisznyával járnak a Betlehemesek s éneket mondanak az Augusztus császárrul. Ittend nem szabad, mer a röndérek nem engedik. Emberek se igen járnak az uezczákon, hazatakarodik idejekorán mind. Aszongyák, a karácsonyfához igyekeznek, akire főkerű az a sok drágaság, akivel megtetéztík a botosok az auszlógot. — Hát mink nem kapunk ajándékot, Józsi ? Mán alig, testvir : hazament a szakácsném is. — Az enyim is. — Hm. A virgólinknak a szómája ígett. — Nincs pízed, Józsi ? •—- Nincs. Ugy-e szivar köllene ? — Eltanátad. — Egy darab még van a zsebembe. Lefekvisre szántam, de te erősebb dohányos vagy, Flóri. Odadom, ha kő. Vágd meg pipába. Nekem elüti majd a komisz dohány is. Sose vót még ilyen nallelkü a Józsi. Valami sántikálhatott a jóakarattya mögött. Jó sejdítettem. Mer hogy hazamentünk aszonta : — Ha jó szívvel lennél hozzám, Flóri, megtenníl a kedvemér valamit,