Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri ezredévi naptára az 1898-ös évre. Győr, 1897.

hajam, rózsás az arczom — ugy mondták. A karban énekeltem már serdülő koromban is. A nevelő anyám nekem adta a viseltes ruháit, czipóit kalapját. Ezért azután én kiszolgáltam a pártfogóimat. Az apám szerette az italt : pálinkát, bort hordtam neki a csapszékből. Az anyámnak télen befűtöttem, kávét főztem, mostam, vasaltam a ruháit . . . Mig kicsi voltara, vittem este a színházhoz a ruháikat, de-később nem engedték meg. Mert már fizetést is kaptam azért. Husz forintot egy hónapra . . . Nőttem-nőttein elhagyatva mint a'goraba. Tizonnyo'cz éves lettem. Egy vidéki városban telelt a társulat. Az ottani fényképész ajánlkozott, hogy levesz bennünket ingyen. Ingyen ! O be örültünk mi ennek. De ón legjobban. Még soha sem láttam a képmásomat. A szerető anyám kiválasztotta az öltözékemet. Hófehér görög ruha. Mezitel-n Kar, váll, nyak. A fotográfus igen szemtelenül vizsgálódott. Katinka. LittamVjjól, villogtak |a^szemei*mikor végig'nézett rajtam j. . . Elpirultam. Hátha ez most megismerte, hogy a ruha nem az enyém, hanem az anyámé, amelyet viselek Szégyeltem magamat nagyon. Ugy reszkettem, mint a nyárfalevél. Alig tudtam a lábamra állni . . . Hiába ! Nem vagyok színészvér. Nem. A fotográfus azt hitte, talán rosszu

1 vagyok. Bevezetett a műterem melletti szobájába ... Ó, de hogy ejámultam én ! A mi kis padlás szobánk egyszerű szalmazsákjaival a padlón ! 0, mi volt ez ehhez képest! A falakon fényképek, a sarkokban pálmák, legyezők, exotikus növények. Elszórva minden felé a sok csecse-becse. Egyszerre végtelen boldogságot ére/.tem. Ide-oda futkoztam czirógatva, magamhoz szorítva a sok sok gyönyörűséget. A hanczurozásban a hajam kibomlott A ruha lecsúszott a vállamon . Egyszerre két kar ölelését éreztem . . . Forró leheletét a fotográfus ajkának . . . Erősen magához szorított . . . Csókolta a hajamat, a mezítelen vállamat ... Én szabadulni akartam . . . Egyszerre durván ellökött magától . . . Elestem ... A vállamat beleütöttem az asztalba ... A sebhely . . . Meg van . . . Megnézem . . . Irt, itt van a foradása . . . Mikor feiocsudtam, lefutottam az utczára, kergetett a szégyen, a büszkeségem ... A folyóhoz értem. Csalogattak a hullámok . . . Belevetettem magamat közéjük . . . kifogtak a dalárok. Bevittek a közeli zárdába . . . Ide . . . ide . . . A özent falak közé, a kárhozottat . . . Hetekig feküdtem, élet-halál között. Senki sem keresett, senki sem jött felém. A nevelőnő szüleim bizonyára örültek, hogy